A szakemberek sokáig arról beszéltek, hogy a versenyképesség javításához elsősorban beruházások kellenek: jó utak, korszerű gépek, technológiák. Napjainkban viszont egyre jobban terjed az a nézet, hogy nem elég a gép, a technológia, hiszen a gépeket és a technológiát csak hozzáértő emberek tudják hatékonyan működtetni. A hozzáértés pedig tudást, képességeket jelent, amelyek biztosításához tudásberuházásokra, az oktatásra és kutatás-fejlesztésre fordított összegek növelésére van szükség. De még tovább is vihetjük a gondolatot. A jól felkészült szakember és a korszerű gép együtt is csak akkor tud nagy értéket előállítani, ha a munkát jól szervezik meg, és az egész folyamatot hozzáértő, a munkavállalókat partnerként kezelő, nem kivételező, a teljesítményt elismerő vezetés irányítja.
Ezzel meg is érkeztünk az értékrendhez. A témával kapcsolatban a leginkább figyelemre méltó kérdés talán az, hogy a szabályok egyformán vonatkoznak-e mindenkire, illetve hogy a szabályok be nem tartása minden esetben ugyanolyan következménnyel jár-e. A nemzeti kultúrákat kutatók szerint léteznek úgynevezett univerzalista és partikularista értékrendű társadalmak. A különbséget leginkább úgy lehetne egy, a gyakorlatból vett példával megvilágítani, hogy egy nagyvállalat, nagyvállalkozó vagy valamilyen fontos körhöz tartozó vállalkozó adócsalása ugyanolyan büntetéssel jár-e, mint mondjuk egy mikrocégé. Ha igen, akkor univerzalista az értékrend. A magyar viszonyokhoz még jobban közelítve a dolgot: a szigorított adóellenőrzés, az adótraffipax és az adórazzia mérettől, tulajdontól és hovatartozástól függetlenül mindenkire vonatkozik-e. Ha igen, akkor univerzalista értékrendről beszélhetünk. Ha viszont, kölcsönvéve egy jól ismert magyar mondást, az a jellemző, hogy „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek”, akkor partikularista az értékrend.
Bod Péter Ákos: Nincs logikus magyarázat a kormány kommunikációjára
Bod Péter Ákos a kormányközeli pályázókról, a tudomány függetlenségéről és arról, miért kellene mielőbb bevezetni az eurót.
A versenyképességgel foglalkozó szakemberek rámutatnak arra, hogy a versenyképesség-javulás fontos feltétele az univerzalista értékrend, ugyanis csak ez biztosítja azt a tisztességes piaci versenyt, amelyben a többleterőforrások megszerzése a jó teljesítménytől, a kiváló piaci munkától, a vevők minőségi kiszolgálásától függ. Az univerzalista értékrendnek azonban nemcsak az üzleti életben, hanem a társadalom minden szintjén és az egyes emberek viselkedésében is jelen kellene lennie. Főleg olyan szereplők esetében fontos ez, akik minták, példaképek lehetnek az egész társadalom számára. Ilyenek az állami vezetők, és ilyenek a parlamenti képviselők is. Esetükben a kettős beszéd, az értékrend bizonytalansága különösen káros lehet a társadalmi értékrend szempontjából. Én például – egy univerzalista és következetesen egyértelmű értékrend szempontjából – nehezen tudom értelmezi azt, ha valaki a választók bizalmából mondjuk függetlenként kerül be a parlamentbe, majd ott különböző érdekek mentén csatlakozik egy olyan csapathoz, amely a választók bizalmából nem kapott elegendő mandátumot ahhoz, hogy parlamenti frakciója legyen, de a csatlakozással már összejön a sokkal több anyagi forrást biztosító frakció. Meglep az az érvelés is, hogy valaki, aki pártja színeiben bejut a parlamentbe, ott a Szent Korona előtt esküt tesz, kijelenti, hogy a jövőben egy új – a választáskor még nem is létező – párt nézeteit fogja képviselni a parlamentben, miközben erre egyetlen választó sem adott neki felhatalmazást. Említhetném azt az esetet is, amikor valaki határozottan kijelenti, hogy fel sem veszi a mandátumát, aztán egyszer csak meggondolja magát, és függetlenként – legalábbis egyelőre – mégiscsak a parlamentben marad. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár nyilván felismerhető, hogy kikre utalok, a lényeg nem a konkrét szereplő, és nem is a párt, hanem az értékrend. Ezek az esetek vajon milyen mintát, példát közvetítenek az átlagemberek számára? Azt-e, hogy a szavunkat illik megtartani? Vagy azt, hogy úgy változtathatjuk a nézeteinket, ahogyan a mindenkori érdekeink kívánják? Ha pedig „fent” ez elfogadható, akkor miért várunk el más magatartást a „lent” lévőktől? Márpedig ez gazdasági kérdés is! Hiszen ha nem lehet megbízni abban, hogy az üzleti vagy egyéb kapcsolatokban a felek megtartják a szavukat, az rendkívül káros bizalmatlansági légkört teremthet a gazdaságban is, ami drágítja a gazdaság működését.
Végül meg kell említeni még egy, az eddigieknél is fontosabb példát. Államfőnk hosszú ideje kiáll a klímaváltozást okozó tényezők visszaszorításáért. A világban mindenhol felhívja a figyelmet a szennyezés csökkentése, a víztisztaság megőrzése és általában a környezetvédelem fontosságára. Ennek igazán örülhetünk. De legyen szabad feltenni azt a kérdést, hogy miért nem szólal fel itthon azért, hogy a lebetonozott főterek, az új bicikli- és egyéb utak és különböző létesítmények miatt ne vágjanak ki indokolatlanul levegőt tisztító fákat. Ugyanis az új facsemeték, amelyeket helyettük ültetnek, sok tíz év múlva adnak majd akkora árnyékot, illetve járulnak hozzá a levegő frissítéséhez annyira, mint a kivágottak. Vagy miért nem emeli fel a hangját a Budapest belvárosában rendezett autó- és repülőgépversenyek miatt, amelyek zaj- és füstszennyezést okoznak, vagy a szintén terjedő „fényfestések” ellen, amelyek – természetellenesen, szintén környezeti károsodást okozva – éjszaka is fénybe borítják a városokat? Persze meg lehet említeni, hogy mindez turistavonzó látványosság, amelynek pozitív hatása is van, hiszen növeli a GDP-t. De akkor erről őszintén kellene beszélni, felvetve azt a kérdést, hogy tényleg jó-e hosszabb távon, ha a GDP-t akár természetkárosítás és környezetszennyezés árán is megpróbáljuk növelni. Ezzel kapcsolatban érdemes arra is felfigyelni, hogy az IMD versenyképességi kutató 2018. évi tanulmánya szerint Magyarország a lista elején van a tekintetben, hogy az üzleti tevékenység környezettel szemben nem kimondottan barátságos működését – azaz az úgynevezett externáliákat – nem sújtja büntetőadókkal. Összefoglalva a leírtakat, egy társadalom sikere szempontjából az egységes, mindenki számára egyformán érvényes és hosszabb távon stabil értékrend is fontos tényező. Ha viszont kettős értékrend alakul ki, vagyis egyes esetekben működhet a partikularista viselkedés, miközben az átlagember vagy az átlagos kisvállalkozó esetében elvárás a szabályok tökéletes betartása, akkor zavar támad a társadalomban. Jellemzővé válhat az alulról felfelé, felülről lefelé mutogatás, „ha neki szabad, nekem miért nem?” szemlélet. Végső soron pedig mindez rontja a gazdasági és társadalmi fejlődés, a versenyképesség javulás esélyeit. Az egységes értékrendet nem elég megteremteni, egységesen be is kell tartatni. A be nem tartás pedig ugyanazon következményekkel kell hogy járjon mindenki számára.
Csaba László: Közelít a válság, s mi nem készültünk fel rá
Csak idő kérdése, mikor pukkan ki a lufi, ahogy 2008-ban – mondta a Magyar Hangnak adott interjújában a közgazdász.
Nem jó, ha a parlamentbe bejutott képviselők, választóik akaratától függetlenül, kedvükre váltogathatják, hogy másnaptól kit fognak képviselni. Nem jó, ha más szemében a szálkát meglátjuk, magunkéban a gerendát felejtjük, azaz miközben a kisvállalkozónak mindenféle környezeti szakembereket kell megbíznia, és így igazolnia, hogy környezetbarát módon működik, más esetekben – mondjuk a GDP növelése érdekében – megengedőbb a rendszer, azaz behunyhatjuk a szemünket a környezetrombolás, a levegőszennyezés láttán. A versenyképesség-javítás egyre gyakrabban felvetődő és egyre fontosabb témakör Magyarország számára is. Egyik hasznos módszereként szeretném javasolni az értékrend egységesen univerzalistává változtatását.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 7. számában jelent meg, 2018. június 29-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
