De miért nem vagyunk még az utcán? Ez a Facebook-világ egyik leghülyébb kérdése, amit leginkább valami közfelháborodásra okot adó közéleti, politikai esemény után szoktak feltenni az emberek, és természetesen otthon ülve, a jelentése pedig, hogy most már tényleg forradalomnak kéne lennie, de tényleg.
Legutóbb július közepén borította el a magyar közösségi teret, amikor kiderült, hogy a horvát legfelsőbb kereskedelmi bíróság semmissé nyilvánította a svájcifrank-alapú jelzáloghiteleket arra hivatkozva, hogy a bankok 2004 és 2008 között nem tájékoztatták ügyfeleiket az ilyen devizahitelek magas kockázatáról. Az átlaghorvát CHF-hiteles több mint három és fél millió forintnyi kunára számíthat, igaz, ehhez még perelnie kell a bankját, amit nyilván elég sokan meg fognak tenni. Nekünk, magyaroknak pedig marad a megmentésünk gyászos története. Mesélem a miénket.
Semmissé nyilvánította a horvát bíróság a svájci frank alapú...
Arra hivatkozva, hogy a bankok 2004 és 2008 között nem tájékoztatták ügyfeleiket az ilyen devizahitelek magas kockázatáról.
Minden azzal kezdődött, hogy mertünk nagyot álmodni, és a lakótelepi, tetőtéri kétszobás lakás után egy kicsi házat szerettünk volna pici kerttel. Hamar meg is találtuk az álomotthont; nettó 75 négyzetméter 25 millió forintért, a beteljesüléshez pedig 15 millió forint hitelre volt szükségünk. Itt kezdődtek a problémák.
Sorra jártuk a bankokat, mindenütt kedvesen fogadtak – nyilván, hiszen tetőfokán tombolt a hitelezési láz. Persze nem forintban. 15 milliónyi forinthitelt ugyanis egyik bank sem akart adni. Ellenben euró- vagy svájcifrank-alapút akár többet is. És mindenhol szépen elmagyarázták színes, szagos táblázatokkal és diagramokkal megtámogatva, mennyire jól járunk, ha nem a saját fizetőeszközünkben adósodunk el. Ez szolid előjáték volt csupán.
Amint az érdeklődés miatt bekerültünk a banki adatbázisokba, nyomban ránk repültek a mobil ügynökök. Egyik-másik telefonon tukmálta az árut, de akadt, aki az ajtónkon kopogtatott. A mai napig őrzöm emlékeimben azt a kedves, rendszerváltáskori gofrisütős vállalkozófeleségnek tűnő idősebb hölgyet, aki krasznájámoszkvá jellegű parfümfelhőbe burkolózva próbálta ránk sózni minden idők legszenzációsabb ajánlatát. Ami úgy nézett volna ki, hogy nem kell eladnunk a tetőteret, megterheljük azt is jelzáloggal, meg az új ingatlant is, a lakást kiadjuk, a bérleti díjból kijön a két törlesztő nagy része, és van egy házunk meg egy lakásunk is, hejehuja, dínomdánom. Két-három év múlva meg buktunk volna mindent.
Forinthitel tehát kihúzva, a nullás kezdőrészletű konstrukció totális elmebetegségnek tűnt, így maradt a normál svájci kölcsön. Aztán néhány hét múlva kidurrant az amerikai ingatlanlufi és beindult a buli. Száguldott a forint lefelé, a törlesztő összege felfelé, s úgy tűnt, itt alsó, ott meg felső határ nincs. Így értünk el 2014 őszéig, amikor az Orbán-kormány cselekvésre szánta el magát. A fél ország reménykedett, hogy most már biztosan jobb lesz. Főként, hogy október 24-én Kósa Lajos kacsának nevezte a piaci árfolyamon történő forintosítást, mivel az szerinte tömegeket tenne tönkre. A fideszes politikus ez utóbbiban egyébként nem tévedett.
Annyira emlékszem a napra, amikor megérkezett az elszámolás. Illúzióim nem voltak, hiszen a 256,5 forintos megmentési árfolyam nem sok jót ígért. Elrohantam a küldeményért, mert a postásunk valahogy soha nem talál itthon minket. Aláírtam, átvettem, kiléptem a főkapun, és már ott egyből kibontottam a levelet. Nem hittem a szememnek. Összetörtem. Megsemmisültem. Tizenötmillió forint svájcifrank-alapú hitel. Hat év alatt tízmillió forintot fizettünk a banknak, így a forintosítás utáni tartozásunk 19 millió forint.
Igen, tudom: a frank árfolyama nem sokkal később még jobban elszállt. Csakhogy ez a történet nem erről szól. Ez a magyar kormányról szól, amely minden terhet az állampolgáraira hárított a bankokkal szemben, miközben állítólag épp heroikus szabadságharcot vívott a gonosz pénzintézetek ellen, s még csak mozdulni sem próbált abba az irányba, ahol pedig – mint az a horvát bíróság döntése után jól látható – bőven lett volna tér.
Mindehhez megkaptuk akkor, és megkapjuk ma is, hogy „hát, ja, kérem, kellett nekünk a forint ellen spekulálni…” Pedig a bűnünk csak az, hogy egyszer a büdös életben nagyot álmodtunk. „Nagyot”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.