NER-fenntartó ellenzéki erők

Mesterházy Attila (b) és Molnár Gyula MSZP-s képviselõk az Országgyûlés plenáris ülésén 2018. július 17-én (MTI Fotó: Balogh Zoltán)

A rendszer ellenzéke – milyen csodálatosan kétértelmű kifejezés! Hiszen egyfelől jelentheti azt az ellenzéket, amely szemben áll a rendszerrel, másfelől viszont azt is, amely a rendszeré: az tartja fenn, ő pedig cserébe hozzájárul a rendszer fenntartásához. Mára a magyar politika egyik fő kérdésévé vált, vajon melyik értelemben beszélhetünk idehaza a rendszer ellenzékéről. Csak úgy röpködnek a vádak a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) legitimálásával kapcsolatban, a pártok pedig egymást revolverezik azzal, hogy a Fidesz hasznos idiótái, netán fizetett ügynökei.

Hirdetés

Nyilvánvaló, hogy ez a lehető legkedvezőtlenebb fejlemény bármiféle értelmes ellenzéki építkezés szempontjából, s mint ilyen, csak növeli a Fidesz amúgy is tetemes versenyelőnyét. A kérdéssel ennek ellenére foglalkozni kell, és nem csupán azért, mert a szellemet, ha egyszer kiszabadult, nem könnyű visszagyömöszölni a palackba. Hanem azért is, mert – mint a legtöbb politikai toposz esetében – itt is különböző értelmezési rétegek rakódnak egymásra. Ha a rendszert fenntartó ellenzékről beszélünk, az alatt teljesen különböző dolgokat érthetünk: legalább háromfélét.

A rendszer legitimálása

Az első lehetséges megközelítés szerint az ellenzéki pártok már puszta létükkel hozzájárulnak Orbán Viktor rendszerének fenntartásához – pontosabban azzal, hogy elindulnak a választáson, majd utána a képviselőik felveszik a mandátumukat. Ha ugyanis ezt megteszik, azzal jóváhagyják a Fidesz által diktált játékszabályokat. Aki egyszer rajthoz állt, az utólag ne panaszkodjon, hogy kedvezőtlenek voltak számára a verseny feltételei; aki beül a parlamentbe, az ne háborodjon fel, ha kiderül, hogy csak biodíszletnek kell a kormánytöbbség számára. Ezzel érvelnek a bojkott hívei, legyen szó akár a választások, akár a parlamenti munka ellenzéki bojkottjáról.

A bojkottisták viszont adósak maradnak bármiféle hasznosabb forgatókönyv felmutatásával. Érvelésük általában azzal végződik, hogy ha az ellenzéki pártok nem indulnak el a választáson, arra Európa – vagy a nagyvilág – is fel fog figyelni.

Ez valóban szédítő perspektíva, Európa figyelmének eddig is sokat köszönhetett az ország és annak aktuális ellenzéki fele.

A választás és a parlamenti munka bojkottja ellenben jelentős erőforrásoktól vághatná el az ellenzéki pártokat, márpedig a pénz és a munkatársak pozícióba helyezése, tetszik vagy sem, a hivatásszerűen űzött politikai tevékenység alapja. Tehát aki úgy érzi, hogy az ellenzék nemhogy túl sok, hanem inkább túl kevés politikai munkát végez, és többre volna szükség, az jobb, ha félreteszi a bojkott gondolatát.

Ügynökök és kollaboránsok

Míg a bojkott szószólói abból indulnak ki, hogy a jelenlegi rendszerben nem lehet választáson legyőzni a Fideszt, addig a kollaborációt kiáltók abból, hogy az ellenzék akár győzhetne is, csak valamiért nem érdekelt ebben. Leginkább azért, mert a Fidesz egyszerűen megvett egyes pártokat vagy politikusokat. Itt nem politikai pálfordulásról van szó, mint mondjuk a (korábban) szocialista Szili Katalin esetében, hanem arról, hogy az illető a kormánypárt fizetett ügynöke. Ezt bizonyítani persze lehetetlen, de feltételezésből így is van elég. Jelenleg ez a tágabb értelemben vett baloldal belharcainak egyik eszköze: az MSZP–DK köreiben a rivális LMP-ről állítják ezt, míg az LMP – és sokan mások – a szocialistákról. A Jobbik talán azért maradt ki eddig a szórásból, mert róluk az a hír járta, hogy őket Simicska Lajos vette meg (miközben a választás előtt voltak olyanok a baloldalon, akik az amúgy eléggé valószínűtlen Fidesz–Jobbik-koalíciótól tartottak).

Szűnjön meg? Gondolatok a magyarországi ellenzék válságáról

Az biztos, hogy csak az ellenzéki politizálás társadalmasítása hozhat áttörést, s ennek súlypontja értelemszerűen a parlamenten kívül van.

Hogy a Fidesz valóban megvásárolt-e ellenzéki politikusokat, azt nem könnyű megmondani. Ahogy azt sem, hogy az ellenzéki pártokból kivált bomlasztókat – mint a Jobbik esetében Toroczkai László – a kormányoldal „mozgatja”-e, vagy csupán reagál egy adott helyzetre, amikor kiemelt médiafelületet biztosít nekik. Ilyen esetekben érdemes elővenni Occam borotváját, és ami magyarázható tudatos összejátszás nélkül, azt anélkül magyarázni. Méghozzá két okból. Egyrészt az ügynöközés nemcsak annak árt, akit megvádolnak vele, hanem az ellenzék egészével kapcsolatban hinti el a bizalmatlanság magvait a választókban. Másrészt a kollaboráció vádja akkor állja meg a helyét, ha feltesszük, hogy létezik egyetlen üdvözítő ellenzéki stratégia – jelesül az „összefogás” –, amely ezzel szabotálható. A politikai valóság ellenben azt mutatja, hogy nincs egyetlen üdvözítő stratégia, hanem különböző, adott esetben egyformán legitim ellenzéki stratégiák vannak.

Együttműködés, de kivel?

Éppen innen, a stratégiai döntések felől közelítve nyílik meg a rendszert fenntartó ellenzékiség harmadik értelmezési lehetősége. Itt már nem egy olyan vádról van szó, amely ízlés szerint bármelyik formációra ráhúzható, hanem egy olyan specifikus problémáról, amely a jelenlegi ellenzék két nagy tömbjének eltérő alapállásából adódik. A korábbi baloldali összefogás pártjai, vagyis az MSZP, a DK és a Párbeszéd kitartanak amellett, hogy a Fidesz legyőzéséhez egy rajtuk túlmutató együttműködésre van szükség, amelynek az LMP és a Momentum – sőt talán még a Jobbik is – része. Az utóbbi pártok vonakodása ettől az együttműködéstől, legyen az közös listán történő indulás vagy akár csak egyéni választókerületi koordináció, Orbán Viktor hatalmon maradását segíti.

Újpárti válasz a régi dilemmára

Nagyobb eséllyel válhat a Fidesz kihívójává egy centrális helyzetű párt vagy pártszövetség, amely egyszerre képes jobb- és balközép voksokat begyűjteni, és egyúttal szavazókat elvonzani a kormánypárttól.

A kétpártira hangolt választási rendszerből kiindulva ebben a megközelítésben van logika. A XXI. század pártjaiként aposztrofált erők viszont abból indulnak ki, hogy a régi baloldal jóvátehetetlenül leszerepelt – ami választásról választásra megerősítést nyer –, ezért nem érdemes, sőt nem szabad nyíltan együttműködni velük. Április 8-án ráadásul az is kiderült, hogy az összellenzéki koordináció legfeljebb a kétharmad megállításához lett volna elég, a kormányváltáshoz már nem – ahhoz egyszerűen túl sokan szavaztak a Fideszre. Vagyis az ellenzék csak akkor lehet sikeres, ha képes szavazókat elvonzani a Fidesztől, amire nem sok esély kínálkozik egy olyan konstrukció esetében, amelynek része az MSZP és a DK. Innen nézve az utóbbi pártok konzerválják Orbán hatalmát, mert a balról és jobbról is szavazatokat felvenni képes pártok gyengítésében érdekeltek.

Ha stratégiai oldalról nézzük, az ellenzéki szavazóknak e két olvasat közül – a rendszert fenntartó „különutas” pártok vagy a rendszert fenntartó régi baloldal – kell választaniuk. A döntést számos tényező segítheti, de érdemes azt is megnézni, melyik megvalósulásától tart jobban a Fidesz. Bár sok szó esik arról, hogy a kormánypárt – „ügynökei” révén és egyéb módokon – meg akarta akadályozni az ellenzéki koordinációt, ez puszta találgatás. Az ellenben egészen biztos, hogy a kampány során a Fidesz igen sok energiát fektetett a Jobbik és az LMP befeketítésébe (elsősorban a miniszterelnök-jelöltek személyére fókuszálva). A baloldal, a kötelező gyurcsányozáson túl, ehhez képest igen kevés támadást kapott. Vagy emlékszünk Karácsony Gergellyel kapcsolatos képtelen vádakra, esetleg más baloldali politikusok szisztematikus lejáratására?

A választás óta a XXI. század pártjai – az LMP, a Jobbik, de talán még a Momentum is – egyre nyitottabbnak mutatkoznak az egymással való együttműködésre. Közben a kormánypárti sajtó erőteljesen dolgozik a Jobbik, míg a baloldali sajtó az LMP kettészakításán. Mindkét párt súlyos hibákat vétett a kampány során, ez tagadhatatlan. De vajon kinek volna jó, hogy megint csak két választási lehetőség maradjon: az Orbán-rendszer és a régi baloldal?

Hirdetés

A szerző publicista

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.