Hazánkban kettő van hazaszeretetből, kereszténységből, polgári gondolkodásból, talán még demokratikus értékrendből is. Kettő van nálunk Európa-pártiságból és atlanti elkötelezettségből, hazánkban tehát kettő van jobboldalból is. Az egyik a másikról nem nagyon akar tudomást venni, a másik az egyiket pedig alig érti. Az egyik jobboldal a felsorolt értékeket mind Orbán Viktor iránti lojalitástól, vagy – szebben fogalmazva – az Orbán Viktorba vetett bizalomtól teszi függővé, a másik saját belső iránytűjére hallgat. Az egyik ma is a Fidesszel tart, mondván a felsorolt értékek védelmére Orbán Viktor határozott kormányzása az egyedüli garancia, a másik épp ellenkezőleg, lassan a felsorolt értékekre leselkedő legnagyobb veszélyként tekint Orbán Viktorra és kritikát nem tűrő kormányzására.
Hol az igazság? Nem mondom azt, hogy a kettő között. Nemcsak azért nem, mert hazánkban a politikailag korrekt beszéd napja leáldozott, és mert az objektivitás(ra törekvés) is szitokszóvá vált, hanem mert nem gondolom úgy. Én a másik jobboldalhoz tartozom. Számomra Orbán Viktor kormányzására nem illik a kereszténydemokrata jelző. Sem a keresztény, sem a demokrata. A miniszterelnök úr atlanti elkötelezettségében, Európa-pártiságában sem bízom, és hazaszeretetéről sem vagyok meggyőződve, a polgári gondolkodás jeleit pedig sehol nem látom. De tudomásul veszem, hogy mások, sokan, épp ellenkezőleg vélekednek Orbán Viktorról és politikustársairól.
Klerikáldemokrácia II
Miért is lett ily égetően sürgős a kereszténydemokrácia bevezetése, amikor még az illiberális változat sem formálódott meg igazán?
Néhány hete hallgatóként részt vettem a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány szervezésében a Néven nevezzük címmel tartott vitán, ahol Bogárdi Szabó István püspök és Balog Zoltán volt emberierőforrás-miniszter beszélték át a Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) és más szervezetek által kiadott Újra néven nevezzük dokumentumot. A közéleti útkereső irat számos megjegyzése a regnáló kormányzást érintő kritikaként is értelmezhető volt. A szerkesztők azonban visszakoztak, és nem foglaltak egyértelműen állást, hogy a kritika címzettje a mostani kormány, vagy pedig csak általános megállapításokat tettek. Bogárdi Szabó István, aki ugyan nem vett részt az irat szerkesztésében, ám a kialakult polémiát rövidre zárva a következőképpen reagált: „persze, hogy bírálat”. Sőt, óvatos bírálatnak nevezte. Utána pedig a püspök úr arról beszélt – közvetlenül a Fidesz pártalapítványának vezetőjéhez! –, hogy manapság a kormányt bármilyen úton-módon bírálókra rásütik az ellenzéki, gonosz liberális bélyeget, és ez nem egy tartható állapot. A KÉSZ dokumentuma bírálta a kormányt, ami rá is fér, ellenzék hiányában ugyanis jócskán elkanászosodik a hatalom – összegzett Bogárdi Szabó.
Üdítő volt ezeket a határozott szavakat hallani egy olyan egyház vezetőjétől, amelyet sokszor a kormány kegyeltjének csúfolnak. De nem azért idézem Bogárdi Szabó Istvánt, mert ellenzékivé akarom őt formálni, és szavait sem akarom a szövegkörnyezetükből kiragadni. A püspök egyértelművé tette, hogy kritikái ellenére szimpatizál a kormánnyal. A kétszáz fős hallgatóság, aki egyetértőleg hallgatta a püspök urat, ugyanúgy egyetértőleg hallgatta a volt minisztert is (pár olyan renegátot leszámítva, mint mondjuk én). A véleményükért fizetést kapó kormánypárti újságírókkal vitatkozva el-elfeledkezhetünk erről, de vannak jócskán, akik őszintén tartanak ki még ma is a kormány mellett. Nekünk, a „másik jobboldalhoz” tartozóként látnunk kell azt, hogy vannak sokan tisztes keresztények és hazafiak, akik nem érdekből, nem cinizmusból, hanem őszinte megfontolásokból látják a Fidesz kezében biztosítva az ország jövőjét. Nekik pedig, akik még ma is hűek a Fideszhez, azt kell felismerniük, hogy vannak, talán egyre többen, akik szintén nem érdekből (nehezen is lehetne…), nem hitehagyásból, főleg nem sértettségből, de nem bíznak többé Orbán Viktorban és kormányában. A „másik jobboldal” nem a haza és a keresztény értékek védelmezőjeként tekint a Fidesz–KDNP pártszövetségre, hanem úgy látja, hogy a kormányoldal politikusai hosszú időre járatják le a jobboldal számára fontos értékeket.
Díszletdemokrácia
Az orbáni hatalomtechnika fontos eleme, hogy nincs választási vagy kormányprogram, amit számon lehetne kérni.
Szomorú, de erősebb választóvonal az, hogy ki miként ítéli meg Orbán Viktor politikáját annál, hogy kereszténynek vagy polgárnak vallja-e magát valaki. Könnyen a keresztényietlen vagy hazaáruló jelzőjét kapja meg az, aki nem azonosul többé a Fidesz–KDNP politikusaival, ahogy mi is könnyen a propagandától megvezetetteknek nevezzük a Fideszhez még hű jobboldal tagjait. Épp a konzervatív és kereszténydemokrata értékeket tagadjuk meg akkor, ha engedünk ennek a megosztásnak. Nem lehet közöttünk mérce az, hogy bízunk-e Orbán Viktorban, a mérce csak a tisztesség lehet, hogy valóban a haza érdekét keressük. Nem az a jó keresztény, nem az a hazafi, nem az a konzervatív, aki párás tekintettel hallgat végig egy Orbán Viktor-beszédet, hanem az, aki a hazáért és a kereszténységért áldozatra kész. Néha ez az áldozat pedig csak annyi, hogy elfogadjuk, rajtunk kívül másoknak is lehet igazuk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál vagy elektronikus formában a Digitalstandon! Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
