A társadalmi igazságosságról

Nagy vihart kavart az Eurostat által közreadott felmérés eredménye, amely szerint hazánkban minden évben az élők sorából távozott emberek 41 százaléka hal meg úgy, hogy ez megfelelő orvosi ellátással – az orvostudomány és a technológia jelenlegi állása szerint – elkerülhető lett volna. Elkerülhető halálnak az számított a vizsgálat során, ha az ember megfelelő időben jut hozzá a jó orvosi ellátáshoz. Miközben százmilliárdokat fordítottunk (jórészt uniós forrásból) a vidéki kórházak felújítására, az egészségügyi ellátórendszer színvonala túl sokat nem fejlődött. Talán működtetésre nem fordítunk eleget, és ezért vannak még mindig várólisták. De most, hogy plakátkampánnyal hívják fel az orvosok figyelmét a kézmosás fontosságára, a kórházi fertőzések száma minden bizonnyal csökkenni fog.

A legfontosabb érték mégiscsak az emberi élet. És miközben a demográfiai helyzetünkön siránkozunk, talán a már meglévő életek védelmén is érdemes lenne elgondolkodni. Az hogy a regnáló hatalom milyen gondosan bánik az adófizetők pénzével, milyen célokra költi el, jól tükrözi a kormányzásának politikai filozófiáját, így azt is, milyen értékeket tart fontosnak.

Most a kereszténydemokrácia fogalmának lényegét próbáljuk megfejteni a nemzeti együttműködés rendszerén belül, és azt szeretnénk leginkább látni és a hétköznapokon megtapasztalni, hogy miként sejlik fel a jövő évi központi költségvetésről szóló törvényben ez a keresztényi értékrend és az ebből egyenesen következő társadalmi igazságosság.

Tudjuk jól, ez a társadalmi igazságosság ma már elkoptatott kifejezés, megjárta már az úgynevezett nemzeti konzultációnak nevezett agitációs propagandagyűléseket is, sőt még világnapot is kapott – egy nemzetközi műintézmény jóvoltából. Mégis csak szeretünk rá hivatkozni, főleg akkor, ha jogosnak vélt meglátásaink rendre falra hányt borsónak bizonyulnak.

Évtizedeken át éltünk ebben a magyar társadalomban úgy, hogy alapvető értéknek, ideának gondoltuk az esélyegyenlőséget és a szolidaritást, sőt már a pártállami diktatúrában is valamennyien hasonlóan gondolkodtunk az emberi méltóságról – így arról is, hogy az emberi élet alapvető feltételeit minden magyar embernek biztosítanunk kell. Azt feltételeztük, ha ezeket a társadalmi igazságot valamennyire biztosító értékeket igyekszünk közös dolgaink elrendezése során érvényre juttatni, akkor majd meg tudjuk őrizni a társadalmi békét, egyetlen embercsoport sem kerülhet olyan nyomorúságos helyzetbe, hogy megterhelje lelkiismeretünket, rosszabb esetben zavargásokat vagy akár polgárháborús helyzetet idézzen elő.

Egyre inkább úgy tűnik, a jelenlegi miniszterelnök merőben másként gondolkodik erről. Idén januárban a keresztény roma szakkollégiumok diákjainak fejtette ki sommásan, hogy ő elveti azt az általa szocialistának nevezett koncepciót, amely szerint „az igazságos társadalomhoz úgy lehet eljutni, hogy egyfajta társadalmi mérnökként megszervezzük és leszabályozzuk, hogy milyen legyen az élet: ki mit csináljon, mennyit kereshet, milyen legyen, és így tovább”. Elmondta ugyanott, hogy a polgári világhoz tartozók, mint amilyen a mostani kormányzat is, nem hisz az efféle mérnökösködésben, mert úgy érzik, hogy „hiányzik belőle a szabadság, hiányzik belőle a szabad kezdeményezés, hiányzik belőle az erőfeszítés, hiányzik belőle a teljesítmény elismerése és a döntés felelőssége”.

Ezért inkább ők úgy gondolják, hogy lehetőséget adnak azoknak, akik keresik a lehetőséget. „Fölfogásunk szerint akkor lesz igazságos világ a mienk, hogyha minden ember előtt nyílik valamilyen lehetőség. Aztán, hogy ki mire jut ezzel a lehetőséggel, már nem a politikusok, nem a döntéshozók, hanem az önök személyes döntése, lehetősége és felelőssége” – mondta Orbán Viktor nyersen és őszintén.

Lássuk hát, hogy néz ki a lehetőségek tárháza ebben a „polgári világban”. Nem a leggyengébbeket támogatja bőkezűen a kormány, nem az esélyek kiegyenlítésén fáradozik, hanem sokkal inkább a legtehetősebbeknek, köztük a korábban szidott multinacionális cégeknek igyekszik milliárdos adományokkal kedvezni, és ezáltal nagyhatalmú szövetségesekre szert tenni. Nemrég derült ki, hogy tavaly március óta 100 milliárdot osztottak szét a kiválasztott cégek között munkahelyteremtő támogatásként. Az, hogy az ilyen apanázs jót tesz-e a versenynek, döntsék el azok a cégek, amelyek nem kaptak egy fillért sem. Az igazsághoz tartozik, hogy a baloldali kormányok is ugyanígy kedveskedtek a multiknak, hiszen 2004-től napjainkig összesen 429 milliárddal támogatták meg közös erővel a gazdag cégeket. Ha ezt a pénzt a magyar egészségügy rendbetételére fordították volna, minden bizonnyal meglátszana a gyógyítás hatékonyságán.

Ama nyolc szűk nyolc esztendőben, amit ellenzékben töltöttek el Orbánék, még pontosan tudták, mi fán terem a társadalmi igazságosság. Hiszen még a népszavazást is bevetették például a kórházi napidíj eltörlése végett. Ma már nyilvánvaló, hogy azzal a szándékkal tették ezt, hogy a baloldaltól, egy szociáldemokrata eszmékkel fűszerezett kormányzati filozófiát csalétekként felvillantva, lelkeket raboljanak. Sikerült is. Hittek nekik az emberek, mert hinni akartak. És most azzal kell szembesülniük, hogy gomba módra szaporodnak az országban az állam emlőin felhizlalt népnemzeti oligarchák, akik elképesztő vagyonra tettek szert, és eddig csak hollywoodi filmekben látott luxuskörülmények között élnek. A csak újgazdagokra jellemző rongyrázó életmódjukat ma már nem is rejtegetik az egyik hónapról a másikra tengődő polgártársaktól, akik előtt valahogy soha nem nyílik meg az lehetőség, amiről Orbán Viktor beszélt a keresztény roma kollégiumok hallgatóinak.