Csali

Budapesti életkép (Fotó: Torkos Matild) Képünk illusztráció (Fotó: Torkos Matild)

Azért azt se felejtsük el, hogy jövőre önkormányzati választások lesznek. Hogy a főváros kerületeiben lesznek-e, az persze a törvényhozók bölcs elhatározásán múlik, főpolgármestert azonban mindenképpen kell majd választanunk. A budapestiek többsége pedig valószínűleg nem a kormányzó pártok jelöltjét részesítené előnyben. Márpedig akié a főváros, előbb-utóbb azé lesz az ország, ez így szokott lenni, nem fordítva. Ide Horthy is csak az Antant hóna alatt mert belovagolni, hogy a bűnös városban rendet teremtsen.

Hirdetés

Hogyan kell a kisebbségből többséget csinálni? Hatalmasat téved, aki azt hiszi, hogy a Fidesz stratégáinak ne volna erre kész válasza. A 2015 óta működő recept beválik majd ezúttal is. Az a pár ezer migráns, aki jókor volt jó helyen, nem hiába táborozott annak idején a Keleti pályaudvar előtt: a közbeszédet – mint tudjuk – egy csapásra olyan térre terelte, ahol az emberek többsége helyeselte a kormány intézkedéseit. Ellenzékének pedig, ha nem akarta feladni jogvédő, liberális, globalista elveit, egyre népszerűtlenebb pozícióban kellett elsáncolnia magát – és elég ügyetlen volt ahhoz, hogy abból ne is tudjon kitörni, egészen a parlamenti választásig. Ehhez persze kellett a médiafölény és a plakátáradat, hogy a gombhoz kabátot is varrhassanak, és kiderüljön, hogy a migránsoknál – akiknek ugyan eszük ágában sincs Magyarországra jönni – nincs fontosabb politikai kérdés. Hozzájuk lehetett varrni Soros Györgyöt és az egész liberális világ-összeesküvést, benne a hazai civil szervezetekkel és a Közép-európai Egyetemmel, akik és amik mind-mind a mi vesztünkre törnek. A kormány azonban a helyén van, és ez a mi nagy szerencsénk. Most ugyanez fog történni, egy az egyben.

Nem akarok elébe vágni a rövidesen kirobbanó világnézeti anyázásnak, csak bemutatnám a horgot és rajta az ellenállhatatlanul fickándozó csalit, amit az úgynevezett ellenzék, civilek és pártemberek, a kellő időben egymással versengve fognak bekapni. A hajléktalanokra gondolok, meg a sebtében összeeszkábált törvényre, ellenük. A téma az utcán hever, ápolatlan, nemegyszer ittas állapotban, közterületen. Az arra járó a pokolba kívánja őket, de legalábbis a hajléktalanszállóra – szóval, valami jól fűtött helyre, ahol nincsenek szem előtt. A jogvédők pedig körömszakadtáig védik hajléktalan embertársaik jogát a nyilvános haldokláshoz (ezt részletezhetem, ha érdekel valakit), mondván, hogy a város mindenkié.

Ami persze brutális tévedés: a város nem magán-, hanem köztulajdonunk. A budapestiek közösségének pedig elidegeníthetetlen joga, hogy megszabja, ki hol mit csinálhat közterületen.

Liberális barátaink ezt vitatni fogják, joggal, hiszen a kérdés mögött a modern politikai filozófia alapkérdése lapul (amelyben azonban ők nemcsak téves, de ráadásul népszerűtlen álláspontot képviselnek). A ballib értelmiségi farok hevesen csóválni kezdi az ellenzéki kutyát, a kormánypárti média ezek után mit is tehetne: a többség, a törvényes rend és a tisztaság pártjára áll. Ennyi elég is ahhoz, hogy az ellenzék, ha lesz, elveszítse a választásokat.

Kezek a város felett 1. – Birka nép

Az Air Race légiparádéban minden benne volt, ami az alattvalóval tudatni szokta: senki és semmi vagy. De volt egy fontos melléktanulsága is.

Mert az ádáz küzdelem hevében feledésbe merül, hogy a fővárosnak a hajléktalanoknál sokkal súlyosabb gondja is akad, nem egy. S hogy azokban a jobboldali városvezetés semmivel sem teljesített jobban, mint azelőtt a bal, sőt. Gyönyörű Budapestünk a leglakhatatlanabb európai fővárosok közé került. Fuldoklik a gépkocsiforgalomtól, beépítik a zöldterületeit, lakói egyre betegebbek, ellátásuk rendszere egyre romlik, a lakás megfizethetetlen. A város a legolcsóbb és legigénytelenebb fajta turizmust vonzza, amely keveset költ, azt is idegen márkájú italokra, külföldi tulajdonú vendéglátó-hálózatokban, és sokat szemetel – igaz, mi is. Ezek csak példák. Hogy mi foglalkoztatja a főváros lakóit. Erről szólhatna a választási küzdelem, hiszen legalább ilyenkor, négyévenként megvitathatnánk közös dolgainkat. De nem erről fog szólni, és nem fogjuk megvitatni – van rá egy fogadásom – „a dolgot magát” még a hajléktalansággal kapcsolatban sem.

Ami a hajléktalanokat illeti, a törvény természetesen nem lesz végrehajtható. Ők viszont még kiszolgáltatottabbak lesznek, ha ez egyáltalán fokozható. Mert a nyomort nem lehet betiltani: a betegség, az elhagyatottság, az éhezés és az önpusztítás egyelőre nem törvénybe ütköző cselekedet. Így hát az utcán hálók, koldulók és kukázók bővített újratermelése zavartalanul folyik majd tovább, a hatályos joggal mit sem törődve. A hajléktalanok eltávolítása látóterünkből úgynevezett csővégi megoldás, semmit sem kezd a problémával magával, csupán az elkerülhetetlen következményekkel maszatol. A hajléktalanság ugyanis nem veleszületett adottsága senkinek, hanem közös társadalmi teljesítményünk: a lakás- és szociálpolitikáé, a gyermek- és ifjúságvédelemé, a pszichiátriai gondozásé, többek között. És kell hozzá a szolidaritás hiánya, a személyi kapcsolatok védőhálójának eltűnése, kellenek hozzá családok, olyanok, amilyenek.

Fedél nélkül bűn az élet

A kétharmados felhatalmazással a kormányzó jobboldali pártszövetség szinte bármit megtehet ma Magyarországon.

A nyomor egyidős az emberiséggel. Egy népre, egy városra mi sem jellemzőbb, mint hogy mit kezd vele. Melyik a nagyobb szégyen: eltakarítani a hajléktalanokat a közterületről vagy ott hagyni őket? Döntse el az olvasó. Segíteni egyik sem segít rajtuk. Az önkormányzati választás sorsát ellenben ne ez a sanda és álságos módon felkínált kérdés döntse el, hanem a főváros valóságos gondjaira adott érdemi válaszok vetélkedése.

Lányi András Kezek a város felett című sorozatának további cikkeit itt olvashatja

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 8. számában jelent meg, 2018. július 6-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.