Szerető Szabolcs először a G-napról

A Magyar Nemzet első számának címlapja (1938. augusztus 25.)

A Magyar Nemzet megszüntetése után néhány nappal került sor az egri Eszterházy Károly Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke szervezésében a lap nyolcvan évét értékelő konferenciára. Szerető Szabolcs akkor beszélt először hosszabban a 2015. február 6-án, közismertebb nevén a G-napon és azóta történtekről. Az előadás szövege az április 14-én megjelentetett Szamizdat Magyar Nemzetben jelent meg.

Hirdetés

Igazán különös helyzetben van az előadó. Hiszen nemhogy a közelmúltról, lényegében egy jelenleg is zajló eseménysorról kell beszámolnia. Amihez nemcsak az idő nem biztosít a higgadt értékeléshez szükséges távlatot; finoman szólva az előadó személye sem garancia a hűvös távolságtartásra. Mindennek ellenére arra törekszem, hogy harag és részrehajlás nélkül adjam elő mondandómat.

„Drukkoltam a Magyar Nemzetnek, de…”

Ha a félelem kultúrává válik, már nincs szükségünk diktatúrára, önmagunkat börtönözzük be.

Talán érdemes először felidézni, mi is történt 2015. február 6-án, pontosabban: mit éltem át aznap, illetve a következő egy héten mint a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese. Rögtön szeretném azonban jelezni, hogy a történtek hátteréről teljes és pontos képem ma sincs, és valószínűleg sohasem lesz, hiszen az eseménysort két ember személyes konfliktusa indította el, amelyről rajtuk kívül senki sem ismerheti a teljes igazságot. Mások pedig a saját érdekeiknek megfelelően adagolják, torzítják, illetve hallgatják el az információkat ebben az ügyben.

Nem egzisztenciális kérdés

Február 6-án, pénteken délelőtt felhívott Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet akkori igazgató-főszerkesztője, hogy menjek be a szerkesztőségbe, mert mondanivalója van a vezetőség számára. Irodájában valamikor 11 óra és dél között össze is gyűlt a médiacsoport teljes szakmai vezetése, kivéve D. Horváth Gábor főszerkesztő-helyettest, aki már csak papíron viselte pozícióját. Távozását nem sokkal korábban Liszkay Gábor kezdeményezte, vélt összeférhetetlenségre, a Jobbikkal való állítólagos túl szoros kapcsolataira hivatkozva. A megbeszélésen Liszkay előadta, hogy előző este beszélt Simicska Lajossal, aki – megfogalmazása szerint – egyre jobban belelovallta magát a miniszterelnökkel folytatott vitájába. A főszerkesztő arról tájékoztatott, hogy a tulajdonos teljes és azonnali, baloldali politikai fordulatot követelt a médiacsoporttól, hozzátéve: Orbán Viktort és családját minden módon támadni kell, magánéleti ügyekkel is. Aki pedig ezt nem vállalja, attól meg kell válni. Ezen a ponton Liszkay Gábor bejelentette, hogy lemond a médiacsoportban viselt minden tisztségéről. A drámai előadás hatására a jelenlévők is így döntöttek, percek alatt elkészült a felmondásról szóló nyilatkozat. Ekkor többen felvetettük, hogy mielőtt kiadjuk, Liszkay tájékoztassa erről a tulajdonost, hátha meggondolja magát. A főszerkesztő elvonult, majd kis idő múlva arról számolt be, hogy Simicska Lajos hajthatatlan volt. A nyilatkozat ez után került nyilvánosságra, erre reagált aztán a tulajdonos emlékezetes mondataival. Eközben hamar kinevezte főszerkesztőnek D. Horváth Gábort, aki még aznap délután nyomatékosan arra kért, hogy vonjam vissza a felmondásomat. Az a tény, hogy D. Horváth Gáborra esett a választás, a látszólag minden előzmény nélküli történések okozta első meglepetés és sokk után elbizonytalanított: régóta ismerem, és képtelenségnek tartottam, hogy baloldali fordulatot és alantas bulvárkampányt – olyat, amilyet ma a Fidesz sajtójától látunk – vezényeljen le. Ehhez a műsorhoz más ember kellett volna. Még aznap délután több vezető fideszes politikus is felhívott, és egyértelművé tette: nem kell aggódni, számítanak ránk, mindenkire fontos feladat vár a sajtóban, a miniszterelnök úr mindannyiunkra gondol. Ezekből az egyébként jóindulatú közlésekből és egyéb jelzésekből egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kész terv van már a Magyar Nemzet ellehetetlenítésére és egy új, a Fideszhez kritikátlanul lojális média felépítésére, amelyben én nem kívántam részt venni, ezért döntöttem a maradás mellett. A gyanúm meglepően hamar bebizonyosodott, az ezzel kapcsolatos tényeket mindenki ismeri.

A közvélemény és az olvasók számára nehezen értelmezhető konfliktus, a vezetők jó részének távozása és mindennek következményei megrendítették a Magyar Nemzet pozícióját. A hatalom köreiből érkező egzisztenciális fenyegetés számos kollégánkat megtörte, és csatlakoztak a távozókhoz. A teljes képhez hozzátartozik, hogy jó páran minden bizonnyal a saját meggyőződésüket követve igazoltak el tőlünk.

Számomra nem egzisztenciális kérdés volt a döntés – tudtam, hogy így is, úgy is folytathatom valahol a munkámat. A február 6-át követő napokban sokan próbáltak befolyásolni, a legnagyobb hatást azonban nem ők tették rám, hanem a Kristóf Attilával másnap folytatott telefonbeszélgetés. Anélkül, hogy bármit is erőltetett volna, azóta elhunyt legendás kollégánk pusztán annyit érzékeltetett: több mint fél évszázad alatt átélt már ezt-azt a lapnál, de a hűségét senki és semmi nem tudta kikezdeni. Az, hogy a Magyar Nemzet bár súlyos veszteségekkel, de túlélte ezt a kritikus időszakot, a főszerkesztői felkérést a lehetetlen pillanatban elvállaló D. Horváth Gábornak és a lap mellett kitartó, majd ahhoz csatlakozó kollégáknak köszönhető. És természetesen a tulajdonosi akaratnak. Az elmúlt három évben olyan hatalmi ellenszélben kellett helytállnia a Magyar Nemzet újságíróinak, ami példátlan a rendszerváltás utáni magyar sajtótörténetben. Kormányzati bojkott, hírzárlat, folyamatos lejáratókampány, sértegetés, fenyegetések. Mégsem gondolom, hogy áldozatok lettünk volna, hiszen szabadon, a hatalomtól függetlenül végezhetjük a munkánkat, ami minden nehézség ellenére kívánatos állapot a szakmája iránt elkötelezett újságíró és szerkesztőség számára. Az elmúlt évek médiaháborújának áldozatai azok, akiknek feje fölül politikai döntéssel eltűnt sajtótermékük, akik munkahelyét egyszerűen megszállta egy új társaság; a legkiszolgáltatottabbak a megyei sajtó tisztességes munkatársai. A hősök azok, akik az egzisztenciális fenyegetés árnyékában, biztos gazdasági háttér nélkül próbálják kormánybefolyástól függetlenül tájékoztatni a nyilvánosságot.

A Magyar Nemzet szelleme tovább él

Szeretett lapunk, a Magyar Nemzet nyolcvanéves korában megszűnt. De csak a teste halt meg. Keressenek, olvassanak minket!

Mint tudjuk, egy válság esélyt is jelent a pozitív fordulatra, s itt meggyőződésem szerint valami ilyesmi történt. Ha egy traumatikus esemény árnyékában, alaposan megtépázva is, de a Magyar Nemzet műhelyének D. Horváth Gábor irányításával sikerült hűnek maradnia az alapító, Pethő Sándor nemes örökségéhez, az elkötelezett, ám a szellemi függetlenség igényéhez ragaszkodó újságíráshoz. A lap továbbra is polgári, konzervatív, keresztény orgánumként határozta meg magát, de immár a szavakban hasonló értékeket valló Fidesztől eltávolodva, előbb kritikus, majd ellenzéki pozícióba helyezkedve. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy efelé maguk az események is sodorták a lapot. Az ellenzékiség nem rendkívüli állapot egy újságíró vagy egy lap életében, az azonban túlmegy a normalitás keretein, amikor a miniszterelnök személyes bosszúhadjáratának céltáblájává válik egy újság és egy egész médiacsoport, az államapparátus egy része pedig ennek a törekvésnek az eszközévé züllik. Az ismert okokból jelentősen átalakult a munkatársi gárda, ami hatott a lap hangvételére is.

Blokád alatt

A régebben itt dolgozó kollégák némelyike egyenesen felszabadulásként élte meg február 6-át; belőlem ez különös érzéseket vált ki, hiszen én már azelőtt is főszerkesztő-helyettes voltam, volt némi közöm a megelőző időszak erényeihez, hibáihoz és mulasztásaihoz. És itt már nem halogathatom tovább a választ arra a kérdésre, hogy miért is történt, történik mindez a lappal, illetve a lap körül. Úgy hiszem, a Fidesz felső vezetésében érlelődött meg a felismerés, hogy az a politikai irány, amerre a 2014-es választás megnyerése után fordultak, akkor lehet sikeres, ha nincs kibeszélés a saját táborból. A vagyoni és tulajdoni viszonyokba olyan szinten avatkozik bele a kormány, olyan mértékű és mélységű átrendeződést vezényel le az eszközökben nem válogatva, ami az ötvenes évek vagy a rendszerváltás időszakának világát idézi. Ehhez pedig a médiaviszonyok alapos átrajzolása is szükséges: az ellenzéki sajtó pozícióinak gyengítése mellett az úgymond baráti sajtó áthangszerelése a feladat. Az, amit a Magyar Nemzet 2014 előtt tett vagy nem tett, mostantól sok, vagy máshonnan nézve, már nem elég. Ezzel kapcsolatban jóval a nagy konfliktus előtt egyértelmű jelzéseket küldtek hozzám, hozzánk kormányzati körökből. Feltétel nélküli támogatásra van szükség, amibe a visszafogott kritika sem fér bele, az olyasmi meg különösen nem, hogy a Magyar Nemzet a miniszterelnöki akarattal szembemenve szerkesztőségi cikkben szólítsa fel távozásra a plágiumbotrányba keveredett köztársasági elnököt. Nem tudom, hogy ennek a folyamatnak pontosan milyen állomásai voltak. Simicska Lajossal akarták-e ezt végrehajtani, esetleg rávéve, hogy adja el médiaérdekeltségeit? Egy biztos: a végállomás 2015. február 6. Talán abban bíztak, hogy a szerkesztőséget elhagyó vezetőség a váratlan és sokkoló lépésével bedönti a lapot, de nyilvánvaló, volt B terv is az új Fidesz-hű sajtó felépítésére. Itt jegyzem meg, hogy a kormánypártiság nem bélyeg egy sajtóterméken, értékalapon hitelesen és hasznosan, a szakma alapvető szabályait betartva is művelhető ez a fajta újságírás. Meggyőződésem szerint azonban itt valami mással állunk szemben. Ennek a megszokásból közszolgálatinak nevezett médián túl a szennyportálokon keresztül a vidéki napilapokig érő sajtóbirodalomnak a feladata a kormánypárt táborának elzárása a „zavaró” információktól, illetve az ellenzék üzeneteitől. Fő eszköze a lejáratás, a megfogalmazott és sulykolt vád valóságtartalma mellékes probléma. Nyilvánvaló, hogy erre a feladatra a Magyar Nemzet a hagyományai és a munkatársi gárdája miatt is alkalmatlan volt és maradt. A mi felfogásunkban az újságírói függetlenség nem értéksemlegességet vagy a mindenkitől való egyenlő távolságtartást jelenti, a politikai aktivista szerepe viszont idegen tőlünk. Az a politika, ami az emberekben rejlő alantas ösztönök felkorbácsolására épít, antitézise a Pethő Sándor-i konzervativizmusnak, hazaszeretetnek. Attól tartok, a Fidesz nagyon nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható sebet ejtett a magyar média, a tájékoztatás amúgy sem túl magasan szárnyaló hitelességén. Ám ne tévedjünk: amit ez a párt és propagandamédiája tett, nem kiindulópontja, hanem végállomása egy folyamatnak.

Szeressük a G-napot

Ha Simicska Lajos nem rúgja össze a port Orbán Viktorral, szegényebbek lennénk három év sajtószabadsággal.

Kritikus hang

A politikai nyomásgyakorlás a sajtó területén a rendszerváltással nem tűnt el, csak átalakult. Plurálissá vált. A média az első pillanattól a politika, a pártok harci terepe, ahol nem ismernek kíméletet. Erről személyesen is sokat mesélhetnék, felidézve például a Magyar Hírlap 1998-as „visszaterelését” az ortodox liberális akolba. Ezt a harcot a Magyar Nemzet már 1990-től különösen megszenvedte. Az MDF-kormány a magát jobboldaliként meghatározó, de tőle távolságot tartani igyekvő Pesti Hírlapot a demokrácia születése utáni pillanatokban megfegyelmezte, átállította. A Magyar Nemzet és a Napi Magyarország 2000-ben történt összevonását is politikai akarat szülte. Számomra ez azért volt akkor elfogadható, mert a magyar médiaviszonyok kórosan eltorzultak voltak, a balliberálisoknak lejtett a pálya, s egy erős, stabil lábakon álló, ellenséges környezetben is életképes jobboldali napilap megteremtése az egyensúly felé tett lépés volt. Mára viszont egy hasonlóan súlyos, egyensúlyhiányos állapot jött létre, s oda jutottunk, hogy a közéleti sajtót érintő minden fontos döntés kizárólag politikai és nem piaci alapon születik. Ez éppúgy igaz egy lap bezárására, mint a fenntartására. Ennek a helyzetnek az előállításában pedig volt szerepe a Magyar Nemzetnek és tulajdonosának is.

És nincs értelme tagadni: február 6. óta valóban változott a lap, fordulat történt, ha nem is 180 fokos, s nem is olyan tartalmú, amit rosszakaróink terjesztenek, vagy aminek a rémképét három éve felfestették nekem. A lap gárdája heterogén; sokfelől, sokféle múlttal érkeztek hozzánk kollégák, ám a sokszínűség mindig is sajátja volt ennek a szerkesztőségnek. Így volt ez a rendszerváltás környékén, de ahogy az események tanúsítják, így volt 2015. február 6-a előtt is. A távozók által villámgyorsan életre hívott Magyar Idők nem tekinthető az akkori lap örökösének. Mert a Magyar Nemzetben ha gyakran a kelleténél jóval szordínósabban is, de mindig jelen volt a kritikus hang, illetve egy szakmai minimum, amelyből határozott politikai elvárásra sem engedhetünk. Hogy ennek a fajta újságírásnak hosszú távon van-e jövője Magyarországon, Kristóf Attilával szólva, én nem tudom. De hogy csak így érdemes ezt a szakmát művelni, abban egészen biztos vagyok.

Hirdetés

Ez a cikk eredetileg a Szamizdat Magyar Nemzetben jelent meg 2018. április 14-én.

Elkezdődtek az elbocsátások a Hír TV-nél, Kocsis Máté már a stúdióban

Visszatért Liszkay Gábor, Szikszai Péter, Mentes Katalin és Korda Judit is. A híradósokra nyomást helyeztek: maradnak, vagy bezárnak mindent.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.