A nemzetállam Nyugat-Európában és nálunk

Német szurkoló Moszkvában 2018. június 15-én (Fotó: Reuters/Gleb Garanich)

Manapság, amikor a föderalizmus versus nemzetállam vitája meglehetősen nagy hullámokat vet – és a nemzetállamot a föderalisták gyakran anakronisztikusnak minősítik –, mindenképp érdekes visszamennünk a gyökerekhez, és olyan műveket keresnünk, amelyek egy kicsikét a megszokottól eltérő módon világítják meg a magyar nacionalizmust. Magyarország jelenlegi kormánya a baloldali és liberális nemzetközi közvélemény szemében, mint „velejéig nacionalista” kormány van elkönyvelve, de mint minden sommás vélemény, ez is alapos árnyalást kíván. Vajon hogyan is állunk nacionalizmus dolgában, ha a témát kicsit távlatosabban nézzük? Nem állítom persze, hogy egyetlen műből mélyreható következtetéseket lehet levonni, de Joó Tibor 1940-ben írott, A magyar nacionalizmus című munkáját nagyon is érdemes fellapoznunk. Már csak azért is, mert a témáról magyar nyelven írott egyik legjobb könyvről van szó.

Hirdetés

A könyv címe némileg félrevezető, mert mintha arra utalna, hogy itt valamiféle nacionalizmustörténetet kapunk. Pedig nem: Joó nemcsak a magyar, hanem az európai nacionalizmusról is beszél, s gazdag elméleti apparátussal is mélyrehatóan összehasonlítja a kettőt. Ennek során pedig arra jut, hogy a „természetes” magyar politikai fejlődésre a XIX. század elejétől káros volt a nyugati nacionalizmus importálása. Merthogy szerinte természetesen importálásról van szó; a nacionalizmus kora előtt ugyanis Magyarországon ismeretlen a nyugati értelemben vett nacionalizmus. Ahogy írja: „a középkori nacionalizmusból az újkori döntő mozzanata hiányzott, az a tudatos és tervszerű törekvés, hogy a nemzet kulturálisan és politikailag egyaránt minél szorosabban önmagába legyen zárva, mereven elkülönítve és szembeállítva más nemzetekkel”.

Ő használja az univerzalizmus kifejezést a magyar fejlődésre. Ezt az univerzalizmust Magyarországon a vallás biztosítja, amelynek egyetemessége alól a nyugati társadalom állampolgárai nagyon korán kezdik felszabadítani magukat. Joó érvelésében azonban a vallási univerzalizmus épp a nemzetek közötti nyitottság és egyenrangúság megőrzésének eszköze. Ezért is tartja a szerző fordulópontnak azt az időszakot az európai történelemben, amikor ezekkel az univerzális közösségekkel szemben a középkor végén dezintegrációs rendi törekvések lépnek fel. Egy a mi számunkra ismertebb történésztől, Szűcs Jenőtől tudjuk, hogy a dezintegráció a középkor legkorábbi fázisára jellemző, amikor semmiféle felsőszintű integrációs mechanizmus nem működik. Joó Tibornak viszont az az alaptétele, hogy Magyarországon ez másképpen van, s azért van másképpen, mert Magyarország egy nomád előéletből jön és ez a korai középkortól másfajta identitást biztosít számára, mint a sztenderd nyugati mintában. Már Árpád népe kapcsán beszél a „lovas” magyar és a „gyalogos” nyugati kultúra különbségéről. Szerinte ez a különbség az államalapítás után is megmarad, s a birodalmi keret éppen abban segít, hogy a nomád egyenlőség hagyományait őrző magyarság közvetíthessen a területén élő különféle népcsoportok között. Az Intelmek istváni kinyilatkoztatását is a hasonló korban születő nyugat-európai szövegekkel ellentétesnek érzi, mert míg azok tónusa „nemzeti”, addig az Intelmek mondanivalója „nemzetek fölötti”. Fő érve, hogy az Intelmek idején keletkező nyugat-európai törvénykönyvekben nem szerepelnek olyan kitételek, hogy „az egynyelvű ország törékeny és gyenge”. Ez pedig – véli a szerző – arra mutat, hogy a sokféleség integrálása az államalapító magyarok hagyománya s ez „nem abba a típusba tartozik, mint a nyugati nemzeteké, s nemzetfogalma is alapjában eltér azokétól”.

A játék és a nemzet

Xhaka és Shaqiri a svájci nemzet albán hősei, és az albán nemzet svájci hősei. Valamit megháláltak azoknak, akik befogadták őket, és valamit megtoroltak azokon, akik a népüket irtották.

A „magyar másság” később újabb elméleti tanokkal bővül. Ilyen például a Szent Korona-tan, amely „sokkal több egyszerű közjogi elméletnél, sokkal több a hasonló nyugat-európai jelenségeknél is”. A Szent Korona-tan, „mélységes irracionális szorongás (…) a nomádok rettenete az árván maradástól, a széthullástól és a pusztulástól”. Végül is a középkortól kezdődően a XIX. századig az ország nem adja fel birodalmi identitását, nem veszi tudomásul a területén élő népek közötti különbségeket és velük kapcsolatban egyforma kormányzati módszereket alkalmaz. Joó tehát a „magyar állandóságot” és „folytonosságot” védi, és úgy ítéli meg, hogy ehhez a középkori univerzalizmushoz képest minden eltávolodás – s ennek legmarkánsabb formájaként a (nyugati jellegű) nemzetállam – bomlástermék. Azzal együtt is, hogy a nemzetállami gondolat felbukkanása idején „friss történelmi képződmény”, rengeteg vonzerővel és nem utolsósorban új közösségformáló hatalommal. Számára azért jelent veszélyt a nemzetállamok keletkezése, mert azok (éppen a felvilágosodás és nacionalizmus szövetsége miatt) a birodalmakat támadják. A „nemzeti egyéniségek” (értsd a felvilágosodás nyomában keletkező nemzetállamok) a középkori elveken nyugvó és területükön különféle népcsoportokat kibékítő birodalmakat kiáltják ki fő ellenfelüknek. A birodalomellenes irodalmi hullám fő alakjaként Joó Herdert idézi, aki szerint nincs természetellenesebb, mint az olyan állam, amelyben népek és nemzetek sokasága él együtt.

A fő félelem- és konfliktusforrás tehát, hogy a nacionalizmus kirekesztő, míg a középkorban létrejövő magyar állam hosszú ideje tartó hagyománya befogadó. Ebben a tradícióban a magyar: „etnikum feletti nemzet”, s csak babona a magyar nemzeten belüli nemzeti széthúzás. Ellenkezőleg: a széthúzás akkor kezdődik, amikor a nyugatias nacionalizmus adaptálása szétrobbantja a hagyományos magyar nemzetet. Az 1848-as Magyarország vesztét is éppen ez, a „nacionalista imperializmus” okozza.

Míg Szűcs Jenő világos választ ad arra a kérdésre, hogy a nyugati társadalomfejlődést a kezdetben dezintegrált társadalomfejlődésből kinövő spontán társadalmi iniciatívák (majd az ezekre ráépülő állami központosítás) mozdítja elő, addig Joó könyvéből nem teljesen világos, miben látja ő a magyar társadalmi fejlődés fő mozgató tényezőjét. Az nyilvánvaló, hogy az ő rendszerében a társadalmi, vagy az individuális momentumoknak nincs szerepük. De ha nem a társadalom, akkor micsoda? A könyv utolsó fejezete a szellemet jelöli meg vezető fejlődési mozgatórugónak: „a nemzet eszméje fölülről ered, a tiszta szellem birodalmából; kevesek, gyakran egyetlen egyén szellemében ébred öntudatra, s onnan száll alá és terjed szét a közösség körében s emeli azt nemzetté”. Mindezt ugyancsak az ősi nomád hagyomány továbbélésének tekinti, mint ahogy ebből vezeti le „a cselekvés fölötti értékek tiszteletét” is. A szerző egész rendszere tehát két tétel bizonyítására épül. 1. A középkorias magyar elrendeződés „másként volt európai, mint a többi nemzetek, minthogy szellemének első alaprétege szükségszerűen más volt, mint a többieké”. 2. A XIX. század elején a magyar közvélemény elfeledkezik erről a sajátos magyar európaisághagyományról, és nyugati irányba fordul, holott a magyarság ősi nemzetfogalmából „teljesen hiányoznak a modern nyugati nacionalizmus veszélycsírái”.

Míg Szűcs könyve végső soron arra ösztönzi a magyar értelmiséget, hogy az 1980-as évek végén – a történeti körülmények különbözősége ellenére – vegye át a nyugati mintát; egy másik korforduló időszakában Joó arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy létezik olyan Európa-felfogás is, amelyben a nyugati típusú európaiságnak vannak alternatívái is. Ilyen a magyar európaiság, amelynek legerősebb hagyománya antinacionalista jellege: „az igazi nacionalizmus (…) sohasem válhat önzővé, sohasem kerülhet szembe az egyetemes emberiség céljaival”. Mindezek alapján kijelenthetjük: Joó Tibor nem egy megszokott művet írt a nacionalizmusról. A mai irtóztató leegyszerűsítések korában bőven ad átgondolnivalót számunkra.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 12. számában jelent meg, 2018. augusztus 3-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.