Jelentés a kis szigetekről – Török Gábornak

Onoda Hiroo japán katona a II. világháború után még közel harminc évig harcolt, mert nem hitte el, hogy vesztettek (Fotó: Reuters)

Aki nem ostoba, az legkésőbb április 9-én megértette: amíg Orbán Viktor nem varázstalanodik, ő nem rúg labdába. Sőt, aki most akar labdába rúgni, annak esélye sem lesz arra, hogy később megtegye – olvasom a jeles politológust, nem, nem a már megtért és kibelezett sajtóorgánumok valamelyikében, hanem a még le nem nyúlt Heti Válasz utolsó utáni, már meg nem jelenő számába szánt cikkben, ami azóta bejárta az internetet. Komolyan mondom, nem értem, miért igyekszik a kormány elnémítani az ellenzéki sajtót, melynek szolgálatai hasznosabbak számára, mint a saját primitív propagandagépezete. Mostanában a független médiában egymást érik az elemzések Orbán karizmatikus hatalmáról, ellenzékének szánalmas állapotáról, a civil ellenállás kilátástalanságáról és a rendszer sikeres konszolidációjáról. „A küzdelemnek vége”, szögezi le Török Gábor is, és aki ezt nem veszi észre, az szerinte olyan, mint a Csendes-óceán kis szigetein bozótharcukat vívó japán katonák, évekkel a világháború befejezése után.

Hirdetés

Amin az így vélekedők nem képesek túltenni magukat, az a következő. Orbán megnyert egy választást, amelyen egészen egyszerűen nem akadt kihívója. Ezt a győzelmet a sajátos hazai választási rendszer erdogáni-putyini méretűvé növelte. Az új pártállam konszolidálódott, most a nyertes pártoligrachia minden zsákmányt beseper, egy korszak véget ér, kezdődik egy másik. Ha a szabadon lebegő értelmiség nem a saját bajával lenne elfoglalva (hogy légüres térben milyen átkozottul nehéz lebegni), hitelesebb képet alkothatna magának az ország helyzetéről, és máris lenne közérdekű mondanivalója, az önostorozáson túl.

Nekem a néhai Magyar Nemzetben, bevallom, legjobban a Bocskai Istvántól idézett jelmondat tetszett, hogy „…a dolgot őt magát nézzük…”, most tehát – dologra! Először is, igaz-e, hogy az Orbán-rendszer szilárd alapokon áll? Igaz. A gyűlölet és a tömegesen terjesztett hazugság a népellenes uralom szilárd pillére. Bizonyos feltételek mellett. Ezeket a feltételeket azonban fenn is kell tartani. Ami a gyűlöletet illeti, ahhoz ellenség kell, akit gyűlölhetünk. Azt gyűlöljük, amitől félünk: Orbán hatalmát 2015 után az országot állítólag elözönlő idegenektől való félelem szilárdította meg. A liberális világ-összeesküvés elleni védekezés paranoid logikája igazolta hívei szemében a hatalom túlkapásait, a jogállami normák lábbal tiprását. Idegen ügynökök, hazaárulók ellen, ugyebár, minden eszköz megengedett. A hazugsággal azonban az a baj, hogy nem szabad lelepleződnie. Ezért a józan bírálat hangját távol kell tartani – nemcsak a nyilvánosságtól, de a hatalom támaszaitól és birtokosaitól is. Az ilyen hatalom egyre messzebb sodródik a realitásoktól, melyeken végül hajótörést szenved, mert tudatlan, vak engedelmességre idomított apparátusa felmondja a szolgálatot.

Realitások márpedig léteznek, az orbáni alternatív valóság Hegyeshalomnál véget ér. Az európai szerepálmoktól megszédült tusnádfürdői vátesz provokációi ellenlépésre kényszerítik egykori szövetségeseit, bármennyire ügyelt rá, hogy a nagy honvédő szájháborúban a multinacionális tőke valóságos érdekei véletlenül se sérüljenek. Orosz és kínai példaképeinek geopolitikai játszmájában pedig túl kicsiny pont ő, s nincs annyi humorérzékük, hogy legalább megmosolyogják a nyomukba szegődött kisegér elmélkedését a Nagy Közös Dübörgés világtörténelmi perspektíváiról.

A racionális romlottság és a spekulatív megszállottság rossz dilemmája

Az új évszázad új korszellemet szült – a kvantummechanikában felfedezett szuperpozíció ráömlött a kultúrára: a tragikus és értelmetlen huszadik századra válaszul megjelent a posztmodernizmus, amely már nem a jelenségek jelentését keresi, hanem megkérdőjelezi mindennek és bárminek a jelentését. A politika technokrata elitek uralma alá került: a jobb- és baloldal közti különbségek egyre kevésbé tűnnek fel bárkinek.

Másodszor: Deák Ferenc, Bethlen István és Kádár János (bocsánat, hogy egy lapon említem őket) kompromisszumot kötött a főbb társadalmi tényezőkkel, ami a többséget érdekeltté tette rendszerük konszolidációjában. Orbán erre képtelennek bizonyult. A jogosítványok és erőforrások példátlan mértékű kisajátítása mozgásterétől fosztotta meg a szellemi és üzleti vállalkozás szabadságában érdekelt középosztályokat. A civil kezdeményezések, a sajtó, az oktatás-kutatás, az igazságszolgáltatás, a települési és szakmai önkormányzatok önállóságának felszámolása nemcsak morálisan és intellektuálisan elviselhetetlen az értelmiség számára: egyúttal súlyos egzisztenciális fenyegetést jelent. A fiatalok tömegesen menekülnek külföldre a versenyképtelen és kiszolgáltatott hazai gazdaság nyomorúságos jövedelmi viszonyai elől – a magyarság megmaradását ma ez a migráció fenyegeti, nem egyéb. A vidéket és különösen a kisebb településeket sújtó hátrányokat behozhatatlanná fokozta a kormány galád agrárpolitikája. A milliárdos presztízsberuházások és lezsírozott pályázati pénzek nem változtattak a leginkább rászorulók helyzetén: a húsosfazék körül tolongó NER-lovagok még a konc apraját is felszedegették előlük. A nyertes oldalon csak az új pártoligarchiát találjuk, és hűbéreseit. A vesztesek csoportja egyre népesebb.

Permanens térfoglalás tabuk nélkül

Kis túlzással valóságos refeudalizáció zajlik az országban, a személyi függések rendszere mindinkább áthatja az egész társadalmat.

A politológus minderre csak a vállát vonogatja: a választási eredmények nem ezt, hanem a kormány politikáját igazolják. Azonban téved. A választási eredmények a politikai erőviszonyokat tükrözik, és nem a társadalomban zajló folyamatokat, a kettő nem ugyanaz. Ő a szavazatok megoszlását figyeli: esélyt sem lát a változásra.

A szociológus a folyamatokkal törődik, és tudja, hogy a rendszer fenntarthatatlan. De talán kérdezzük meg a közgazdászokat is!

Tehát harmadszor: igaz-e, hogy a hazai gazdaság kiegyensúlyozott növekedési pályára állt? Nem. Az igazság ennek éppen az ellenkezője. Hiányzik a versenyképes tudás, külföldön hasznosul a hazai innováció. A tőkeszegény körülmények között felhalmozásra leginkább alkalmas tudás-, illetve munkaintenzív ágazatok – agrárium, zöldenergia, informatika, egészséggazdaság, kereskedelem és vendéglátóipar – az állam védőszárnyai alatt pazarló gazdálkodást folytató kleptokrácia kezébe kerülnek, ellenben a kisebb vállalkozások kibontakozásának feltételei hiányoznak, ők még a hazai piacról is kiszorulnak. Az agyontámogatott multik gazdaságélénkítő hatása mérsékelt, hazai jövőjük több mint bizonytalan. Mindezt elfedik a hiszékeny közvélemény és a derűlátó statisztikák készítői elől a szó szoros értelmében patyomkini gazdaság díszletei. Mert ahol az öntudatos proletárok egykor a vas és az acél büszke országát építették (a termelési mutatók, ugye, akkor is jól mutattak), ott most a vasbeton országa emelkedik: építünk stadiont, múzeumot, szuperkórházat, városközpontot, biodómot, kilátót, akármit, egy a lényeg: hogy sokba kerüljön. Elképesztő módon herdáljuk el a fejlesztésre szánt uniós forrásokat! Hogy miért nem szomszédaink példáját követjük, akik ebből a pénzből versenyképes gazdaságot teremtettek? Mert így lehet – papíron – valami elfogadható teljesítményt produkálni a piac realitásait megkerülve, kizárólag a megrendelő állam és a központi tervezők tetszése szerint. A pályázati úton eltérített uniós fejlesztési forrásokból így lehet semmihez sem értő párthíveket milliárdos üzletekhez juttatni, hálás milliárdosokkal politikánkat visszafinanszíroztatni. Az építkezéseken ráadásul még a képzetlen munkaerő egy része is munkát talál. És van mit megígérni, felavatni, lefényképezni és megcsodálni, azután pedig – utánunk az özönvíz! Mert ez a rengeteg létesítmény a jövőnek főleg fenntartási költséget okoz, s nem olyasmit, ami tartósan éltetné a gazdaságot.

Megnéztük az ezerfős falut, ahol félmilliárdért épül focicsarnok

Tornatermet akartak, gigantikus futballcsarnokot kapnak a szászberekiek. Annyi pénz jött össze, hogy a támogatás egy részét vissza kellett mondani. Riport.

Nem untatom tovább az olvasót: mindezt már hányszor és hányan megírtuk. Tehát nem az új felismerések hiányoznak, hogy érdekeink és jogaink sérelmén felháborodjunk és a politikai zsákutcából kiutat keressünk. Akkor mi kell ahhoz, hogy a társadalmi realitások végre politikaformáló tényezővé váljanak? (Lásd még: Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz / Végre egy erős akarat?) Hajlamosak vagyunk ezen a ponton a rosszul, acsarkodva, önző módon és belterjesen politizáló ilyen-olyan oldali értelmiséget hibáztatni. Mások éppenséggel a közéleti szerepvállalástól menekülő, gyáván meghunyászkodó értelmiséget okolják. Mindkettőben sok az igazság, de nem ez a lényeg, mert ezen már, sajnos, túl vagyunk. Az elmúlt harminc esztendő siralmas teljesítménye a politikai nyilvánosságot, annak valamennyi szereplőjével és intézményével együtt megfosztotta hitelétől, az eszméktől le egészen a nyelvtani szerkezetekig. Az olyan tervezgetésnek, ami nem számol ezzel, pillanatnyilag valóban nincsenek esélyei.

A minden politikai megoldásból kiábrándult, önmagával is meghasonlott ország nem vár, nem is fogad el többé útmutatást. De nem azért, mintha Orbán Viktorba helyezte volna bizalmát, hanem mert nem bízik abban, hogy lehetne másképpen is, nem bízik önmagában. Jól látja helyzetét. Bárhová megyek, világos fejű, önállóan gondolkodó emberekkel találkozom, de közös cselekvésre képes közösségekkel szinte sehol. Aki változást akar, ezen változtasson, hogy a másként (és egyáltalán még) gondolkodók egymással ismét szóba álljanak. Itt akár példát is mutathatnánk: a félelemtől és gyűlölködéstől mentes nyilvános párbeszéd helyreállítása értelmiségiek számára testhezálló feladat.

Értelemadás 2018

A mostani politikai és erkölcsi káoszban is fel kellene ismernünk, ki a barát, és ki a rabló.

Mindenekelőtt körül kellene nézni azokon a kis szigeteken, amelyeket Török Gábor emleget. Hátha a bozótharcosok nem is mind ottfeledett japánok. Akadhatnak köztük elszánt természetvédők, politikai hajléktalanok, bujdosó üldözöttek, gerillák, felfedezők, zarándokok. Magányos sétálók, akik valami szebbről álmodoznak. Megkérdezhetnénk őket, hogy miről.

Hirdetés

Nem hiszem, hogy a közhatalmon harminc esztendeje marakodó pártok küzdelme véget ért volna, ahogyan a politológus véli, inkább általános érdektelenségbe fulladt. A politika túlhatalmát nyögő civil társadalom szabadságharca pedig még el sem kezdődött. De ahhoz, hogy elkezdődjön, valami más, nem a politikai program hiányzik. A népmozgalmak programját elnyomóik írják.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 13. számában jelent meg, 2018. augusztus 10-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 13. számban? Itt megnézheti

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.