Szeptemberben nagy változások jönnek – mondta a miniszterelnök konkrétumok említése nélkül Tusnádfürdőn, majd vakációra vonult. Ősszel tehát kiderülhet, mire is adta az újabb nagy felhatalmazást a választóközönség április 8-án Orbán Viktornak és pártjának. A következő négy év tervezett kormányzásának részleteivel a hatalom ezúttal sem untatta különösebben a nagyérdeműt, most viszont kedvére kitöltheti a szavazóitól kapott biankó csekket.
Természetesen aki figyeli a híreket, az sok mindent tudhat, sejthet abból, miféle nagy változásokra utalhatott a kormányfő. Lesz alaptörvény-revízió; a kormánypártok kétharmados felhatalmazásuk birtokában kedvükre eljátszadozhatnak például az alapjogainkat érintő szabályokkal. A Tarlós Istvánnal való alkudozás függvényében változhat a fővárosi önkormányzati rendszer. Ha lesz sajtókamara, könnyen lehet, hogy végképp, immár intézményesen is megfordul hatalom és média demokráciákban szokásos szereposztása. Vagyis az előbbi ellenőrzi, kontrollálja majd az utóbbit. És legfőképp: magasabb fokozatba kapcsol az úgynevezett kultúrharc.
Kultúrkampf a Fidesz pitvarában
A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.
Ami nem jelent mást, mint hogy a Fidesz, illetve pénzéhes klientúrája a gazdaság és a média világa után a szellemi szférában is mindent vinne. A haszonszerzés, térfoglalás pőre szándékát természetesen itt is igyekeznek az ideológia fátylával takargatni: Kövér László Bugacon a kulturális önrendelkezésünk megőrzéséről beszélt, s ő talán ezt valamelyest komolyan is gondolja.
Elitkormányzás a nép nevében
Hatalomtechnikai szempontból könnyű megmagyarázni, miért is szokott le a Fidesz a programkészítésről. A jövő, a külső körülmények alakulása kiszámíthatatlan, s egy túl részletes, az egykori tervgazdálkodás időszakát idéző ütemterv könnyű támadási felületet kínálna a mindenkori ellenzéknek. Gyurcsány Ferenc annak idején úgy hirdetett részletes és tetszetős programot, hogy lényegében tudta: a választás megnyerése esetén számos ponton annak éppen az ellenkezőjét fogja megvalósítani. Orbán Viktor inkább titkolja, mire készül; talán azért, mert nem bízik abban, hogy bizonyos elképzeléseiről egy nyílt és szabad vitában meg tudná győzni a többséget. Előbb a felhatalmazást kell megszerezni, aztán jöhet a döntés és a vita. Sokszor ebben a sorrendben. Így esett, hogy 2010-ben a Fidesz olyan apróságokat nem hirdetett meg a választások előtt, mint az alkotmányozás, az egykulcsos adó bevezetése vagy a magánnyugdíjpénztári rendszer átalakítása. Félreértés ne essék: mindebből nem következik, hogy ezek a lépések szükségképpen rosszak, elhibázottak lennének, ráadásul a választók jelentős része a következő alkalommal már ezek ismeretében döntött a Fidesz mellett. De azt talán mindannyian érezzük, hogy ezzel valahogy mégis sérül a demokrácia szellemisége, kijátszható a népakarat.
Díszletdemokrácia
Az orbáni hatalomtechnika fontos eleme, hogy nincs választási vagy kormányprogram, amit számon lehetne kérni.
Maga Orbán Viktor gyakran hivatkozik arra, hogy míg a nyugati világban a liberális ideológia, a politikai korrektség lényegében megszüntette a demokráciát, addig nálunk az él és virul, fokozatosan lebontják a többségi akarat érvényesítése útjában álló akadályokat, amit ő a nemzeti szuverenitás védelmével, megőrzésével azonosít. Ebben a felfogásban a jog uralma helyett egyre inkább a népuralom érvényesül, legalábbis papíron, az ideológia szintjén. A miniszterelnök Kossuth Lajos és Abraham Lincoln nyomdokain vallja a demokráciáról, hogy az a néptől, a nép által, a népért való hatalom. Az én állításom az, hogy ahogy az ő rendszerében kiüresítve, puszta díszletelemként, formálisan van jelen minden demokratikus eljárás és intézmény, úgy ez alól maga a népakarat sem kivétel. Ebben a világban a mindennapi életet, az ország jövőjét meghatározó döntések a legszűkebb elit soraiban születnek, azokról szélesebb körben érdemi vita nem folyik. Egyszerűen azért, mert az elit azt nem tekinti a nép ügyének; utóbbi a döntéseket elszenvedheti, igazodhat hozzájuk, esetleg utólag, némi megdolgozás után igazolhatja azokat. A társadalom előzetes meggyőzése, netán egy választási kampányban a különféle koncepciók, programok ütköztetése ellentétes az orbáni politika logikájával.
A témaválasztás monopóliuma
A sajtó uralásával a Fidesz többet akar elérni, mint a nyilvánosság hatalom feletti kontrolljának kikapcsolása. A lényeg a tematizációs monopólium kiépítése. Magyarul: a hatalom kívánja meghatározni, miről szóljon a közélet, miről beszéljenek az emberek. Hiszen aki uralja a politikai napirendet, szinte behozhatatlan előnybe kerül a riválisaival szemben. Egy láthatatlan karmester intésére több szólamban játszik a nagyzenekar, legyen szó migrációról, Soros Györgyről vagy kultúrharcról. S ha kellőképpen sikerül feltekerni a hangerőt, minden más zajt elnyom ez a zenekar, a nép pedig lelkesen tapsolva vagy dühödten, a komponistát és az előadót szidalmazva, de ugyanazt hallgatja.
És lám, mennyivel jobb a Fidesznek, ha az emberek nem a gyengülő forint miatt aggódnak, hanem azon szörnyülködnek: mi lesz, ha a genderőrület egyszer odáig fajul, hogy majd az unokáinkat tetszés szerint operáltatják át fiúból lánnyá, vagy fordítva?!
Lécci-lécci, csak a Fidesz!
A csend, rend, fegyelem idilli állapota csak addig kellemes, amíg az ember nem ütközik a Párttal (NER-rel). És itt jövünk, pardon, jönnénk mi, újságírók.
A nép szabadon véleményt formálhat, ám azt, hogy miről, már a hatalom, az elit diktálja. Csak arról lehet népszavazás, amiről a kormány szeretne; a közvetlen demokrácia alapintézménye a gyakorlatban mára elveszítette eredeti funkcióját. A nép itt sem ellenőrzi a hatalmat, legfeljebb legitimálhatja annak döntéseit. Ugyanez a helyzet a nemzeti konzultációkkal. A propagandafelelősök pedig folyamatos ötletparádéjukkal tesztelik a közhangulatot. Irányított demokráciához irányított közvélemény illik. S egy díszletdemokráciában maga a nép is csak mozgatható, manipulálható látványelem.
Egyharmadból háromharmad
Orbán Viktor kivételes tehetsége abban is megnyilvánul, ahogy a szándékait leplezi vagy színes papírba csomagolja. A választás után például azt mondta, hogy a háromharmadot, vagyis az egész országot, nemzetet kívánja képviselni miniszterelnökként. A valóságban valami egészen mást látunk: a zsákmányszerzés nem ismer határokat, olyan szférákban is a lojalitás a fő kiválasztási szempont, ahova normális esetben a politikának nem lenne szabad behatolnia. Ez teszi talán a leginkább élhetetlenné az országot, ez a kivándorlás egyik fő ösztönzője.
Török Gábor politológus a kivégzett Heti Válasz utolsó utáni digitális számában az 1945-ös fegyverletétel után még évtizedekig a dzsungelben harcoló japán katonákhoz hasonlította azokat, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy április 8-án véget ért az Orbán Viktor elleni küzdelem. Szellemes megjegyzés. Ugyanakkor a kormányoldal is úgy viselkedik, mintha nem venné tudomásul, hogy győzött. Tovább harcolva újabb és újabb dombokra tűzik, tűznék ki zászlajukat, jobb híján lassan a saját soraikban keresve legyőzendő ellenségeket. Mintha még mindig nem tartanák elég szilárdnak a helyzetüket. Talán ösztönösen érzik, hogy a politikai realitás – kétharmados fideszes többség a parlamentben – és a társadalmi valóság nem fedi egymást. A kormányfő által emlegetett háromharmadnyi közösség ugyanis így áll össze: egyharmadnyi kormánypárti, egyharmadnyi ellenzéki, egyharmadnyi nemszavazó.
Jelentés a kis szigetekről – Török Gábornak
A nyertes oldalon csak az új pártoligarchiát találjuk, és hűbéreseit. A vesztesek csoportja egyre népesebb.
Amikor 1994-ben Horn Gyula MSZP-je abszolút többséget szerezett az Országgyűlésben, ezt 33 százalékos listás szavazattal érte el, vagyis szó nem volt arról, hogy a magyar nép – úgy, ahogy volt – visszaszavazta volna a Kádár-rendszert. A Fidesz pozíciói ma bivalyerősek, rövid és közép távon is megingathatatlannak látszanak, miközben az ellenzék egyre mélyebb spirálba kerül. De a magyar nép, mint olyan, ma sem fideszes. A hallgatás, az apátia, a beletörődés, az alkalmazkodás nem egyetértés. A díszletszerep sem tart örökké.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 14. számában jelent meg, 2018. augusztus 17-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 14. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
