Kezdőlap Publicisztika Szeptemberben...

Szeptemberben újra kezdik

Szeptemberben nagy változások jönnek – mondta a miniszterelnök konkrétumok említése nélkül Tusnádfürdőn, majd vakációra vonult. Ősszel tehát kiderülhet, mire is adta az újabb nagy felhatalmazást a választóközönség április 8-án Orbán Viktornak és pártjának. A következő négy év tervezett kormányzásának részleteivel a hatalom ezúttal sem untatta különösebben a nagyérdeműt, most viszont kedvére kitöltheti a szavazóitól kapott biankó csekket.

HIRDETÉS

Természetesen aki figyeli a híreket, az sok mindent tudhat, sejthet abból, miféle nagy változásokra utalhatott a kormányfő. Lesz alaptörvény-revízió; a kormánypártok kétharmados felhatalmazásuk birtokában kedvükre eljátszadozhatnak például az alapjogainkat érintő szabályokkal. A Tarlós Istvánnal való alkudozás függvényében változhat a fővárosi önkormányzati rendszer. Ha lesz sajtókamara, könnyen lehet, hogy végképp, immár intézményesen is megfordul hatalom és média demokráciákban szokásos szereposztása. Vagyis az előbbi ellenőrzi, kontrollálja majd az utóbbit. És legfőképp: magasabb fokozatba kapcsol az úgynevezett kultúrharc.

Kultúrkampf a Fidesz pitvarában

A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.

Ami nem jelent mást, mint hogy a Fidesz, illetve pénzéhes klientúrája a gazdaság és a média világa után a szellemi szférában is mindent vinne. A haszonszerzés, térfoglalás pőre szándékát természetesen itt is igyekeznek az ideológia fátylával takargatni: Kövér László Bugacon a kulturális önrendelkezésünk megőrzéséről beszélt, s ő talán ezt valamelyest komolyan is gondolja.

Elitkormányzás a nép nevében

Hatalomtechnikai szempontból könnyű megmagyarázni, miért is szokott le a Fidesz a programkészítésről. A jövő, a külső körülmények alakulása kiszámíthatatlan, s egy túl részletes, az egykori tervgazdálkodás időszakát idéző ütemterv könnyű támadási felületet kínálna a mindenkori ellenzéknek. Gyurcsány Ferenc annak idején úgy hirdetett részletes és tetszetős programot, hogy lényegében tudta: a választás megnyerése esetén számos ponton annak éppen az ellenkezőjét fogja megvalósítani. Orbán Viktor inkább titkolja, mire készül; talán azért, mert nem bízik abban, hogy bizonyos elképzeléseiről egy nyílt és szabad vitában meg tudná győzni a többséget. Előbb a felhatalmazást kell megszerezni, aztán jöhet a döntés és a vita. Sokszor ebben a sorrendben. Így esett, hogy 2010-ben a Fidesz olyan apróságokat nem hirdetett meg a választások előtt, mint az alkotmányozás, az egykulcsos adó bevezetése vagy a magánnyugdíjpénztári rendszer átalakítása. Félreértés ne essék: mindebből nem következik, hogy ezek a lépések szükségképpen rosszak, elhibázottak lennének, ráadásul a választók jelentős része a következő alkalommal már ezek ismeretében döntött a Fidesz mellett. De azt talán mindannyian érezzük, hogy ezzel valahogy mégis sérül a demokrácia szellemisége, kijátszható a népakarat.

Díszletdemokrácia

Az orbáni hatalomtechnika fontos eleme, hogy nincs választási vagy kormányprogram, amit számon lehetne kérni.

Maga Orbán Viktor gyakran hivatkozik arra, hogy míg a nyugati világban a liberális ideológia, a politikai korrektség lényegében megszüntette a demokráciát, addig nálunk az él és virul, fokozatosan lebontják a többségi akarat érvényesítése útjában álló akadályokat, amit ő a nemzeti szuverenitás védelmével, megőrzésével azonosít. Ebben a felfogásban a jog uralma helyett egyre inkább a népuralom érvényesül, legalábbis papíron, az ideológia szintjén. A miniszterelnök Kossuth Lajos és Abraham Lincoln nyomdokain vallja a demokráciáról, hogy az a néptől, a nép által, a népért való hatalom. Az én állításom az, hogy ahogy az ő rendszerében kiüresítve, puszta díszletelemként, formálisan van jelen minden demokratikus eljárás és intézmény, úgy ez alól maga a népakarat sem kivétel. Ebben a világban a mindennapi életet, az ország jövőjét meghatározó döntések a legszűkebb elit soraiban születnek, azokról szélesebb körben érdemi vita nem folyik. Egyszerűen azért, mert az elit azt nem tekinti a nép ügyének; utóbbi a döntéseket elszenvedheti, igazodhat hozzájuk, esetleg utólag, némi megdolgozás után igazolhatja azokat.

A társadalom előzetes meggyőzése, netán egy választási kampányban a különféle koncepciók, programok ütköztetése ellentétes az orbáni politika logikájával.

A témaválasztás monopóliuma

A sajtó uralásával a Fidesz többet akar elérni, mint a nyilvánosság hatalom feletti kontrolljának kikapcsolása. A lényeg a tematizációs monopólium kiépítése. Magyarul: a hatalom kívánja meghatározni, miről szóljon a közélet, miről beszéljenek az emberek. Hiszen aki uralja a politikai napirendet, szinte behozhatatlan előnybe kerül a riválisaival szemben. Egy láthatatlan karmester intésére több szólamban játszik a nagyzenekar, legyen szó migrációról, Soros Györgyről vagy kultúrharcról. S ha kellőképpen sikerül feltekerni a hangerőt, minden más zajt elnyom ez a zenekar, a nép pedig lelkesen tapsolva vagy dühödten, a komponistát és az előadót szidalmazva, de ugyanazt hallgatja.

És lám, mennyivel jobb a Fidesznek, ha az emberek nem a gyengülő forint miatt aggódnak, hanem azon szörnyülködnek: mi lesz, ha a genderőrület egyszer odáig fajul, hogy majd az unokáinkat tetszés szerint operáltatják át fiúból lánnyá, vagy fordítva?!

Lécci-lécci, csak a Fidesz!

A csend, rend, fegyelem idilli állapota csak addig kellemes, amíg az ember nem ütközik a Párttal (NER-rel). És itt jövünk, pardon, jönnénk mi, újságírók.

A nép szabadon véleményt formálhat, ám azt, hogy miről, már a hatalom, az elit diktálja. Csak arról lehet népszavazás, amiről a kormány szeretne; a közvetlen demokrácia alapintézménye a gyakorlatban mára elveszítette eredeti funkcióját. A nép itt sem ellenőrzi a hatalmat, legfeljebb legitimálhatja annak döntéseit. Ugyanez a helyzet a nemzeti konzultációkkal. A propagandafelelősök pedig folyamatos ötletparádéjukkal tesztelik a közhangulatot. Irányított demokráciához irányított közvélemény illik. S egy díszletdemokráciában maga a nép is csak mozgatható, manipulálható látványelem.

Egyharmadból háromharmad

Orbán Viktor kivételes tehetsége abban is megnyilvánul, ahogy a szándékait leplezi vagy színes papírba csomagolja. A választás után például azt mondta, hogy a háromharmadot, vagyis az egész országot, nemzetet kívánja képviselni miniszterelnökként. A valóságban valami egészen mást látunk: a zsákmányszerzés nem ismer határokat, olyan szférákban is a lojalitás a fő kiválasztási szempont, ahova normális esetben a politikának nem lenne szabad behatolnia. Ez teszi talán a leginkább élhetetlenné az országot, ez a kivándorlás egyik fő ösztönzője.

Török Gábor politológus a kivégzett Heti Válasz utolsó utáni digitális számában az 1945-ös fegyverletétel után még évtizedekig a dzsungelben harcoló japán katonákhoz hasonlította azokat, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy április 8-án véget ért az Orbán Viktor elleni küzdelem. Szellemes megjegyzés. Ugyanakkor a kormányoldal is úgy viselkedik, mintha nem venné tudomásul, hogy győzött. Tovább harcolva újabb és újabb dombokra tűzik, tűznék ki zászlajukat, jobb híján lassan a saját soraikban keresve legyőzendő ellenségeket. Mintha még mindig nem tartanák elég szilárdnak a helyzetüket. Talán ösztönösen érzik, hogy a politikai realitás – kétharmados fideszes többség a parlamentben – és a társadalmi valóság nem fedi egymást. A kormányfő által emlegetett háromharmadnyi közösség ugyanis így áll össze: egyharmadnyi kormánypárti, egyharmadnyi ellenzéki, egyharmadnyi nemszavazó.

Jelentés a kis szigetekről – Török Gábornak

A nyertes oldalon csak az új pártoligarchiát találjuk, és hűbéreseit. A vesztesek csoportja egyre népesebb.

Amikor 1994-ben Horn Gyula MSZP-je abszolút többséget szerezett az Országgyűlésben, ezt 33 százalékos listás szavazattal érte el, vagyis szó nem volt arról, hogy a magyar nép – úgy, ahogy volt – visszaszavazta volna a Kádár-rendszert.

A Fidesz pozíciói ma bivalyerősek, rövid és közép távon is megingathatatlannak látszanak, miközben az ellenzék egyre mélyebb spirálba kerül. De a magyar nép, mint olyan, ma sem fideszes. A hallgatás, az apátia, a beletörődés, az alkalmazkodás nem egyetértés. A díszletszerep sem tart örökké.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 14. számában jelent meg, 2018. augusztus 17-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 14. számban? Itt megnézheti

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
Szerető Szabolcs
Szerető Szabolcs
A Magyar Hang főmunkatársa, a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztő-helyettese

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

25,714lájkolóTetszik
1,844követőKövetés
14,590feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Már nincs demokrácia” – Magyar Hang-ajánló

Szél Bernadett-, Ungár Péter- és Szent-Iványi István-interjú, Karácsony Gergely-esszé, fehérvári vendégmunkások, belgrádi és bocskaikerti riport – és még sok más az 50. Magyar Hangban!

Kiemelt cikkek

Zavar támadt az ellenzéki összefogásban Pécsett

Mellár Tamás nem támogatja az ellenzéki pártok közös polgármesterjelöltjét. Az általa vezetett egyesület többsége viszont nem ért egyet vele.