A tájékozatlanság diktatúrája a könnyűzene kapcsán

A 2014-es Pilvaker A 2014-es Pilvaker (Fotó: pilvaker.redbull.hu)

Nem tudom, mi volt számomra elszomorítóbb, Szakács Árpád hazai könnyűzenei életről alkotott elképzelése, vagy a saját rendszerén belüli következetlenség és tájékozatlanság. Hova vezethet az, amikor valaki nem létező fantomok ellen akar kultúrharcot vívni egy nem létező csatában úgy, hogy közben a csatateret sem ismeri?

Hirdetés

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a jóindulatot és az építő szándékot feltételezem, de mégis néhány abszurd ellentmondásra kénytelen vagyok felhívni a figyelmet Szakács Árpád nemrégiben a Magyar Időkben megjelent Balliberális diktatúra a könnyűzenében című cikke kapcsán.

Kezdjük egyből az írás az indító gondolatával, Tóth Vera és a Petőfi rádió elhidegült kapcsolatával. Tóth Vera a hazai rádiókban való alulreprezentáltságát én is sajnálom, de ennek okait és körülményeit, különösen politikai vonatkozásait végképp nem firtatnám. Ez azért is ingoványos talaj, mert – mint kiderült – az ilyen okfejtéseknek az énekesnő sem örül.

A művészet nem kulturkampf – Magyar Hang

Úgy nem lehet egy ország érdekeit képviselni, ha a saját ideológiáink ketrecébe vagyunk bezárva.

A nemrég megjelent cikk kapcsán Tóth Vera a következőket írta egy Facebook-posztban: „Legyen olyan kedves, és ne velem, ne az én példámmal igyekezzen alátámasztani állítását, amely szerint »balliberális diktatúra van a könnyűzenében«. Én ugyanis sosem politizáltam. Nem érzem feladatomnak…” – Majd így folytatta: – Félre ne értsen: szerintem is van gond a játszási listákkal. Éppen erről szólt a bejegyzésem, amelyet idézett. Azt azonban ott sem állítottam, hogy politikai oka lenne dalok nem játszásának. Inkább szakmai, szemléletbeli, személyes és emberi okok sora lehet a háttérben.”

Már ennyi után is érződhet, hogy a Magyar Idők cikke által felfestett ideológiai rendszer fogaskerekei a gyakorlatban azért néhol csikorognak. Na de menjünk kicsit tovább, és nézzük az állítólagos balliberális diktatúrát a Petőfi rádióban. Van bárkinek azzal kapcsolatosan kételye, hogy nem az történik a közszolgálati médiában, amit a kormányzat akar? Nyolc év alatt nem sikerült megvalósítani azt az irányvonalat és struktúrát a Petőfin, ami a jobboldalnak szimpatikus lenne? Ha ez így is volna, akkor a logikus gondolkodás szerint nem a „balliberális diktátorokat” kellene felelőssé tenni, hanem a magyar kormányzat impotenciáját.

Ez különösen annak fényében válik érdekessé, ha röviden megvizsgáljuk, mi is történt a Petőfi rádióban az elmúlt nyolc évben. A csatorna 2010 óta számtalan átalakuláson esett át, tehát nem lehet azt állítani, hogy ez a médium a kurrens kultúrpolitika számára szűz terepet jelentene. Először 2010-ben a kormányváltás után léptek életbe változások, majd 2012-ben az új műsorstruktúra megalkotásával, onnantól pedig folyamatosan voltak kisebb-nagyobb hangolások a rendszeren, mígnem 2016-ban megtörtént az igazi nagy fordulat. A közszolgálati funkció és Horváth Gergely – korábbi főszerkesztő, majd szerkesztő – elűzésével végképp sikerült egy átlagos kereskedelmi csatorna zenei világába lökni az adófizetők pénzén fenntartott rádiót.

„Szárnyat igéz…” – Avagy gondolatok a kulturkampf mai állásáról – Magyar Hang

Azért, mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.

Persze a hallgatottságnak ez jót tett, de a közszolgálatiság feladatokkal jár. Olyan feladatokkal, amit jelenleg a Petőfi rádió nem lát el, hiszen gyakorlatilag száműzte a magyar underground zenék bemutatását és játszását, illetve valóban csak szegényesen kompenzálja azt a hiányt, ami sok színvonalas hazai előadó médiában való alulreprezentáltsága miatt alakult ki. Ezt a problémát akár több tematikus műsorral, műsorsávval, vagy a BBC mintájára több műfajspecifikus online rádiós csatorna indításával is eredményesebben lehetne orvosolni. De ebben most inkább ne is mélyedjünk el, maradjunk a tárgynál.

A közszolgálatiság hiányáért kissé komikus a balliberális véleménydiktátorokat hibáztatni, hiszen pont a közszolgálati média az a terület, ahova ezek a vélt, vagy valós diktátorok biztosan nem tehetik be a lábukat. Annyira kell ettől rettegnie bárkinek is, mint attól, hogy az M1 híradójában a genderszak csodáiról szülessen egy kis színes összeállítás.

Most, hogy túl vagyunk a közmédián, jöjjön hát a kereskedelmi. Abba beleszólni, hogy milyen szerkesztési elvek uralkodjanak egy profitorientált céllal létrejött, magánkézben lévő rádióadón, legalább annyira illetlenség, mint egy vadidegent a ruhájáért hangosan cikizni az utcán. Persze meg lehet csinálni, de minek? Ráadásul ha az idei országos hallgatottsági adatokat nézzük, akkor az első három adóból csak egy kereskedelmi rádiót találunk. Ez pedig nem más, mint az a Rádió 1, ami Andy Vajna kormánybiztos tulajdonában van. Meg lehet személyesen tőle is kérdezni, miért nem játszanak a balliberális métely helyett több Tóth Verát, de elképzelhető, hogy a nagy nyilvánosság előtt kellemetlenül venné ki magát a helyzet.

Kell egy tükör, amibe bele tudok nézni – Máté Gábor-interjú – Magyar Hang

A Katona József Színház igazgatója a zaklatási botrányok elmaradt hatásáról, a társadalomkritikáról és az ötvenes éveket idéző listázásokról.

Most, hogy láthatóvá vált, miszerint Szakács Árpád olyan harcmezőn hadonászik lelkesen a „kultúrkarddal”, amelyen szinte csak a saját seregében lévő katonák állnak értetlenül, nézzük meg, kiktől kell félni.

Király Viktortól, aki többedmagával énekelte az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékévének – Desmond Child által írt – hivatalos dalát? Vajon ebben hol van az a számomra értelmezhetetlen, úgynevezett „liberális elixír”? De meg kell regulázzam magamat, hiszen egyértelműen olyan dolgok vannak összekutyulva, amelyeket nem lehet és nem is szabad összemosni.

Lehet arról vérre menő vitákat folytatni, hogy Király Viktor lelki szemei előtt vajon a vörös khmerekkel füvező Heller Ágnes jelenik e meg, amikor azt énekli, hogy: „Szívedbe úgy zuhanok, hogy itt élsz bennem”, de feltételezem, hosszú távon ez nem lenne túl gyümölcsöző.

Az sem igazából érdekel, hogy a 30Y tagjai egy szavazásnál épp hova húzzák az X-et, amíg a „Bogozd ki” című számukban nem Kunhalmi Ágnes tornacipőjéről énekelnek. (Nem arról énekelnek.)

Az én értelmezésem szerint nem meghatározott ideológia és felvállalt értékrend konstans kommunikációja miatt ragadnak a legtöbben gitárt. Persze ezért is lehet és szabad is, mégis inkább az tűnik általánosnak, hogy a szakítások utáni szívfájdalmak, a szerelem, a magány és más ihletett pillanatok kifejezésére való törekvés szokta a dalokat életre hívni. (A legtöbb, a cikkben megemlített előadó esetében is feltételezem, többnyire így történt.)

Ezek pedig ideológiáktól független dolgok, mint ahogyan esztétikai minőségük is az. Persze világnézetek szemüvegén keresztül sok szöveget lehet sokféleképpen értelmezni. Azonban nem jelenti, hogy pontosan tudhatjuk, mi volt az alkotó szándéka. Ilyen szempontból csak a mű létezik. Azt lehet és kell interpretálni.

Manapság tőlünk nyugatabbra pont inkább a liberális média szokta az alkotó személyét kivetíteni az alkotásra. Pont ők szokták előszeretettel szorgalmazni az olyan filmek megjelenésének betiltását, ahol valamelyik színész vagy a rendező kapcsán felmerül szexizmus vagy a rasszizmus vádja, és inkább a konzervatívok védekeznek azzal, hogy a mű nem egyenlő annak alkotójával.

Mihez kezd a harctéri sokk után a #metoo? – Magyar Hang

Megvádolt áldozatok, kínos magyarázatok és a saját farkába harapó érvelés – alig egy év után kifulladni látszik a zaklatások ellen küzdő mozgalom.

Feltételezem, Ady Endre botrányos nőügyeivel és italozásai szokásaival szintén fennakad Szakács Árpád erkölcsi szűrőjén, mégis, talán ő sem gondolja, hogy verseit ne lehetne magyar közkincsként kezelni. A művészeti alkotásokban nem ugyanazok a szabályok és rendszerek működnek, mint a való életben, és pont ezért óriási hiba lenne a művek minőségét összemosni, az azt létrehozó világlátásával vagy életvitelével. Mindezek után számomra eléggé megfejthetetlen, mitől lesz egy szerelmes szám balliberális, és az ilyen „balliberális dalokat” milyen balliberális diktátorok futtatják a rádiókban.

Sajnos nincs módomban minden, a cikkben említett „legprimitívebb és legobszcénabb szövegeket gyártó, a drogozást és a züllött életet népszerűsítő balliberális” előadó kapcsán kérdéseket feltenni, de két ügyet azért még mindenképpen érintenék.

Kultúrkampf a Fidesz pitvarában – Magyar Hang

A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.

A Pilvaker kapcsán lehet arról vitát nyitni, hogy ennek a rendezvénynek mennyire volt sikeres a magyar költészet ismerete és a nemzeti érzés elmélyítésére tett kísérlete, de a szándékait, valamint népszerűségét vizsgálva nehéz kötözködni. Mi lenne annál jobboldalibb gondolat, mint hogy a magyar irodalmat és 1848 forradalmi szellemiségét népszerűsítsük a fiatalok között? Vagy hogy csak a rendezvény honlapján található bemutatkozó sztoriból idézzek egy részt:

„Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – szólt Petőfi Sándor halhatatlan költeménye, a Nemzeti dal, amely a telt házas dupla előadás fináléjaként megkoronázta a 2016-os Pilvakert.”

Tényleg ebbe kell belekötni? Pláne úgy, hogy ez a rendezvény 2012-ben – már bőven a Fidesz regnálása alatt – jött létre, és így volt legfőbb médiapartnere a Petőfi rádió és a Petőfi tévé.

A Koltay Anna–Turán Eszter alkotópáros hiphopról szóló dokumentumfilmje kapcsán megfogalmazott kritikák szintén elgondolkodtatóak. Az, ha egy szubkultúrát valaki vagy valakik egy dokumentumfilmen keresztül bemutatnak, nem feltétlenül jelenti, hogy az abban szereplők véleményével és értékrendjével is feltétlenül egyetértenek. Ez mikor volt így? Még ha valamelyik szereplővel egyet is értenek (mindenkivel nem lehet), akkor sem az a lényeg, hanem jelen esetben a szóban forgó underground könnyűzenei kultúrkör bemutatása.

„Rólad nem írhatok. Kirúgnának egyből” – Magyar Hang

Pápai Pici filmjét beválogatták a montréali Filmfesztivál versenyprogramjába, ő azonban itthon van, sem az Emmi, sem a filmalap nem támogatta az utazását.

Hirdetés

Innentől kezdve lehetnek valakinek ízlésbeli fenntartásai egy stílussal és  képviselőivel szemben, de ha az általuk képviselt szubkultúra egy ország kultúrtörténetének részét képezi, akkor ez esetben az NKA Hangfoglaló programja által nyújtott támogatás sem indokolatlan. Az ízlések és pofonok pedig különböznek.

Az említett cikkben szintén problémaként merül fel, hogy a hiphop  mint műfaj társadalomkritikus. Sőt ez a szó a a cikkben a „balliberális művészet mágikus kulcsát” jelöli. Nos, a műfaj sajátossága, hogy gyakran társadalomkritikus. Van, amikor így, van, amikor úgy. Számon kérni ezt körülbelül olyan, mintha a népzenéből a citerát akarnánk kiirtani. Továbbá a cikkben leírtak alapján számomra itt még egy logikai bukfenc felmerül. Ha a társadalomkritika a „balliberális művészet mágikus kulcsa”, akkor ha – ezt mondjuk – szövegeiben Fankadeli alkalmazza, akkor az nem minősül annak?

Nekem van egy olyan érzésem, hogy Szakács Árpádnak en bloc a kritikus gondolkodással is baja van. Szerintem viszont párbeszéd, viták és az említett kritikus gondolkodás nélkül nem lehet fejlődni sem. Nem gondolom, hogy felelős és hazaszerető gondolkodásmód lenne az országot megfosztani ezektől.

A kulturkampfnak nem lehet egy valamilyen módon értelmezett ideológia zászlaja alatt mindent ledózerolnia, amivel nem száz százalékig tud azonosulni. Ezt a hozzáállást már sajnos jól ismerhetjük a magyar politikából, és a „mi jobban tudjuk” hozzáállású kultúrpolitika veszélyei kapcsán hadd idézzem Orbán Viktort: „Miként Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét, ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe.”

Itt lenne az ideje felelősebben gondolkodni és végre belátni, hogy az államnak kell szolgálnia és leképeznie a társadalmat, nem  pedig fordítva.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.