„Szárnyat igéz…” – Avagy gondolatok a kulturkampf mai állásáról

Fotó: Unsplash/Aaron Burden

Nehéz a kultúrharcról higgadtan beszélni. Harcolni általában nem lehet sem higgadtan, sem megfontoltan, ahogy védeni, védekezni sem. Előbb-utóbb valaki elveszti a józan eszét. És úgy ugye nehéz a fontos kérdésekről polemizálni.

Hirdetés

Hogy van-e liberális túlsúly a kultúrában? Van. Bizonyos értelemben. Van-e a nemzeti kötődésű, jobboldali alkotókban megfelelési kényszer? Kiben van, kiben nincs. Az általam nagyra tartott, és az utóbbi körhöz sorolt művészekben szerintem nincs, nem is volt soha. Írnak, festenek, küzdenek, sokszor és főleg önmagukkal. Remekművekről pedig a kellő megbecsüléssel hallottam beszélni őket. Néha magam is meglepődtem, hogy mondjuk vállalt politikai preferenciákkal látszólag milyen szöges ellentétben áll esztétikai ítéletük.

Az első kérdésre visszatérve, mindig úgy gondoltam, hogy az alkotás, a gondolkodás kizárólag éppolyan szabadon művelhető tevékenység, mint a lélegzés, nem is megy anélkül, hogy az ember a lehető legszabadabban rá ne kérdezzen létét, sorsát, közösségét, múltját érintő jelenségekre és folyamatokra, és ne azt nézze, ezzel megbánt-e valakit? (Hogy ma ki hogyan ítéli meg például az adott pillanatban nagyon is adekvát Dadát vagy a futurizmust, az messzemenően saját látásmódjának, igényeinek, neveltetésének függvénye, és véleményalkotására szintén a legnagyobb szabadságot kell megkapnia.)

Így az, hogy egy művész – nem szigorúan politikai értelemben – liberális, számomra sosem volt kérdés, még akkor sem, ha olyan, a magyar nyelv, a magyar versidom, a magyar történeti és irodalmi hagyományok és igazságok mellett következetesen kiálló íróról beszélünk is, mint az elmúlt egy évben agyonidézett, de talán meg nem értett, zseniális Arany. (A művészet, a tudomány szabadelvű, akkor is annak kell lennie, ha a szabadság mára – inkább: ma is – sokak számára anyagi függetlenséget jelent csupán, nem a tudás szabadságát, a hit szabadságát, a „modernnek lenni mindenestül” igazságkeresésének szabadságát, nem a tiszta gondolatok szabadságát, csak pénzt.)

Kell egy tükör, amibe bele tudok nézni – Máté Gábor-interjú – Magyar Hang

A Katona József Színház igazgatója a zaklatási botrányok elmaradt hatásáról, a társadalomkritikáról és az ötvenes éveket idéző listázásokról.

Nyilván lehet vagy van politikai háttere, támogatottsága egy-egy liberális, szabadelvű körnek, alkotónak, közösségnek (meglátásom szerint a politikusok közül oly sokan általában csak két dolog miatt támogatják a művészeket. Vagy mert meglehetősen pragmatikus elgondolásuk szerint így „gond nélkül és függetlenül élhetik az életüket”, alkothatnak, és nem ártják bele magukat minduntalan az amúgy is unalmas, „hivatali” ügyekbe – ez működött már jó néhány esetben –, vagy mert elvárnak tőlük valamit – ez meg lehet, hogy ismét működni fog), de hogy teljes egészében átjárta volna a politika, a politikai érdekek és machinációk „mérge” a liberális vagy a teljes magyar szellemi életet, azt erősen kétlem. Sok-sok év óta zajlik a kultúrában ez a méredzkedés, változó sikerekkel, jelenleg megint, beláthatatlan kimenetellel.

Én magam az építésben hiszek inkább, azaz nem a vita intézményének és a vitapartnernek „eltüntetésében”, háttérbe szorításában hiszek, hanem a jobb érvekben, alaposabb tudásban, a létrehozott értékek magas, ha tetszik vitaképes színvonalában.

Sok esetben azonban úgy látom, hogy a jobboldal néha önmaga értékeivel sincsen tisztában, más esetben nincsenek is beszélő viszonyban egymással vagy éppen erős vitában, harcban állnak egymással a magukat az e politikai közösség tagjainak valló alkotók. (Hogy csak két kiragadott példát említsek arra, hogy a nevezett „túlsúly” kérdése bizonyos jobboldali kötődésű szervezetek agyontámogatása miatt miért eleve meghaladott, illetve, hogy valódi, vitathatatlan értékek felmutatása egyszerűen lehetetlennek tűnik: A nemrég elhunyt Szervátiusz Tibor miért nem kapott egyetlen köztéri megbízást sem az elmúlt hosszú évek alatt? Miért szűnt meg olyan hirtelen, nyom nélkül a Nagyítás, ami nemcsak a kvalifikált jobboldali értelmiségnek, de a nem egyező vélemények kibeszélésének is remek fóruma lehetett volna – véleményem szerint.)

E zárójelbe tett (de a kulturális innovációk szempontjából igen fontos) két kérdés megválaszolása helyett olyan triviális és suta feltevésekkel kell foglalkoznunk – ismét –, mint hogy „lehet-e az ember jó magyar”, expressis verbis hazáját szerető nő vagy férfi, ha ellenvéleménye van, ha akár intuitíven, akár logikai alapon „ellene alkot az érte alkotó politikának”?

Lehet-e liberális egy magyar? Magyar-e egy liberális? Lehet-e valaki szabad alkotó, ha fontos számára Trianon emlékezete, a határon túli magyarság, nem húzza-e ez a meggondolása a magyarkodás pátoszos közhelyei közé? Végső megközelítésben: szabad-e a magyar vagy „csak” magyar?

A művészet nem kulturkampf – Magyar Hang

Úgy nem lehet egy ország érdekeit képviselni, ha a saját ideológiáink ketrecébe vagyunk bezárva.

Van-e joga egy magyarnak az ellenvéleményhez? A kuruckodáshoz? Vagy „mi magyarok olyanok vagyunk”, akik mennek, amerre mondják nekik? Ebben a kontextusban mit jelent az, hogy népi, nemzeti kultúra? (A populistára már rá sem kérdezek.) Sorsmegfejtésre egyenként nem vállalkozhatunk.

Sosem lesz „egy nagy magyar író”. Számtalan szövegből áll össze a mából egyszer majd látható történelem. És milyen a plebejus kultúra? Lázadó, osztályharcos, nincstelen, egyszerű, közérthető, alulról jövő, paraszti, melós? Mit jelent az, hogy közérthető, az egyszerű emberek által is felfogható? Kik az egyszerű emberek? Kodály, Bartók székelyei, parasztjai egyszerű emberek? A felvidéki armalisták (egykori hazafi köznemesek) ma alkalmazottként dolgozó leszármazottjai lennének a jó plebejusok?

A lakótelepekre a hetvenes években ostoba terv részeként, ígéretekkel és pompás jövőképpel gyári munkásnak felcsábított, s hamar gyökerét vesztett kallódóvá lett egykori falusiak fiai volnának a plebejusok? Esetleg a bálokon, gálákon, partikon ünneplő tehetős középosztálybéliek? A XII. kerület úriasszonyai? A VIII. kerületi romák, cigányok? Azok a csángók, akik idejőve megmutatják csodás kultúrájukat? És rögtön adódik a kérdés, hogy ezt a plebejus kultúrát a fenti kérdés megválaszolása után meghatározott plebejusoknak kell megteremteniük, vagy lesz erre egy recept, ami szerint a „körútiaknak”, netalántán a délvidéki költőnek, erre az egész belterjes kultúrharcra csak sercintő székely fafaragónak is alkotnia kell?

Békés Márton: Mi vagyunk a forradalom – a teljes interjú – Magyar Hang

A Terror Háza kutatási igazgatója kultúrharcról, Esterházy Péterről, Pruck Pálról, Kertész Imréről.

Nem szarkazmus, amikor azt írom, hogy erős nemzeti kötődésekkel is végtelenül szegregáltnak érzem magam ebben a körül íratlanul is nehezményezhető új kultúratervben.

Nekem az, hogy „új mércét kell teremteni” egyrészt nagyon üres, másrészt nagyon félelmetes kijelentés. Persze ez is lehet majd egy „izmus”. Semmiből jövő kísérlet, mint a szocialista realizmus próbálkozása. Egy technokrata ötlet. De egy művész, úgy vélem, a műveivel sokkal tudatosabban és hatékonyabban alakítja, kutatja a körülötte formálódó valóságot, mint a művészet ideológusai. (Ebben máris célt tévesztettnek érzem a felvetéseket, hiszen mintha inkább a liberális kultúra esztétáival, kritikusaival és ideológusaival lenne az új irányokat javaslók legnagyobb baja, nem Nádassal, Spiróval vagy Esterházyval – azaz azokkal, akik eszerint olyanok, mint ők maguk, akik tehát szintén ideológiát gyártanak.)

Egy alkotó ember útjai viszont ennél sokkal véletlenszerűbbek, elmozdulásai gyakran sejtések mentén történnek, művei impresszívebbek, és sokkal inkább kíváncsiságon, élményeken alapulnak, mint kiáltványokon. (Bár ha innen nézem, e most megindult vita az első komoly és fontos diskurzus lehetne, amennyiben nem a politika manifesztuma, fontos tétekben játszott ideológiaparti volna csupán, hanem erős és valódi téziseket – nem pusztán a „mi pénzünkön” ők ne beszéljenek ellenünk” felkiáltását – felvonultató konstruktív vita.)

De ez így már-már múlt század eleji vérbő művészeti happening. Ha Békés író lenne, és az egész mögött nem lenne egy minden felett álló politikai gépezet, tapsolnék is neki. Csak ez most magával sodorhat mindent, ami maradt. Abból, ami szépen lassan elveszik. Népit, nemzetit, határon túlit, körútit, avantgárdot és hagyománytisztelőt.

Szőcs a múlton mereng, L. Simon több Guettát akar – Magyar Hang

Jelenlegi és egykori fideszes kulturális államtitkárok sorolták a sérelmeiket a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Az enyészpont eltüntetése forradalmi ötlet volt. Ebben az esetben viszont jobb volna, ha tartanánk magunkat a hagyományos kompozíciós szabályokhoz, és főleg ha hagynánk, hogy művészek kezeljék az ecsetet. Ebben a kérdésben én komoly, szakmai összefogásban reménykedem.

Ha művészek, alkotók, tudósok nem állnak ki szűkebb szakmájuk általános értékei mellett, tágabb értelemben pedig a tehetség, a tudás, a kétségbevonhatatlan alkotói teljesítmények, végső soron a műveltség mellett, csak igen rövid távon élvezhetik bármilyen hatalom lojalitását és támogatását. Márpedig e területek integritását csak mi magunk teremthetjük meg.

Tény, hogy akik a kultúra dekolonizációjáról beszélnek, az MTA kiskorúsításán fáradoznak, nagykörúti irodalmat emlegetnek, nem tesznek jót azokkal, akiket védeni óhajtanak. Nem a liberálisok bosszújától féltem őket – bár sértődéseink határtalanok –, hanem attól, hogy elhitetik velük, bizonyos történelmi pillanatokban lemondhatnak arról, hogy a saját félelmeikkel szembe nézzenek. Hogy az alkotásban, a munkában, a kutatásban van kegyelmi állapot. Van felmentés.

A mostani vitában sokat emlegetett, a magyar filmművészetben zseniális filmeket alkotó Jancsó Miklós utolsó mozijai készültek ilyen megvédett, kivételezett állapotban. Nem is jók, véleményem szerint. Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi. Ahogy a „lapcsinálás” sem röpcédula-nyomtatás, az újságírás pedig nem politikai marketing.

Kultúrkampf a Fidesz pitvarában – Magyar Hang

A politika már uralkodik a népen, de hatalma megőrzése végett uralkodni kíván a költészetben is.

Hirdetés

Nem tudom, hogy lehet-e írókat akadémiai szinten okítani, és kell-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy tudósaink képzésére ez igazoltan jó lehetőséget ad. Nem tudom, hogy a honi irodalmi életet – annak összes enyészpontját – jól ismerő szerkesztők által vezetett folyóiratok nélkül előkerülnek-e az új Móriczok, Mikszáthok, Weöresek, Bódyk, Tarok. Tudják, mit? Páskándik, Csurkák.

Egy biztos, a tehetséget a legritkább esetben becsülték meg idehaza. Mindig tudták, ki az, de mindig fontosabb volt a politika, a hovatartozás. Egy idő után már az ember maga sem hiszi el, ha az. Talán ezzel kellene kezdeni valamit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 10. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.