Olyan ritkán írok borokról, hogy nem is tudom, miről volt már szó, és miről nem. Az ellentmondás csupán látszólagos, hiába gondolnánk, hogy a kevesebbet könnyebb számontartani, ez tévedés. Amikor dinamikája, ritmusa, kalendáriuma van valaminek, akkor az egyes elemek inkább rögzülnek. Hát igen, boldogult borblogger koromban mindig a helyükön voltak a dolgok, eltévedhetetlennek hihettem magamat. Ellenben nem tévedhetetlennek, isten ments.
Ezt a kis bevezetést azért tartottam fontosnak elővezetni, mert fogalmam sincs, beszéltem-e már első randevúmról a sillerekkel. Mondjuk, ezeken a hasábokon nyilván nem, ha mégis, az csak a néhai Magyar Nemzetben lehetett, úgyhogy végső soron mindegy.
Hajrá, lilák! - Magyar Hang
A magyar emberek jókora hibája, hogy nem – vagy nem nagyon – esznek céklát. Pedig…
Az úgy volt, hogy harangozni sem hallottam a sillerről életem első harminc évében. A kilencvenesek elején-közepén volt a fehér és a vörös, illetve kezdte felütni fejét a rozé, de a siller szinte teljesen eltűnt az érdeklődés homlokteréből. Hogy ennek mi lehetett az oka, jó kérdés, hallottam anekdotákat Kádár-kori paksi sillerekről – mint amelyek betették az ajtót –, ilyenekhez azonban nem volt szerencsém, szerencsére. Viszont 1996 februárjában egy barátom hozott Villányból különböző borokat, köztük sillert, és rádöbbenéssel állapítottam meg, hogy hűha: ez pompás. Azt a tételt inkább véltem könnyű vörösnek, mint nehéz rozénak – őrá bezzeg kristálytisztán emlékszem –, de ezt nem tekintettem problémának.
Mármost a siller azóta sem csinált karriert, jómagam viszont a valahai hirtelen szerelem folytán szívesen találkozgatok vele rendszerszintűen. S egyúttal örülök, hogy vannak, akik felkarolták, és tesznek elém ilyeneket. A siller amúgy sváb származású, és úgy készül, hogy a kékszőlő mustját rövid ideig tartják héjon – noha hosszabbig, mint a rozét –, uszkve egy napig, miáltal világos piros színű, egészen enyhén cseres, laza innivaló lesz belőle. Ezeket erényének tartom, ugyanakkor érteni vélem, miért nem népszerű annyira, amennyire lehetne: a rozérajongó népeknek sok, a vörösborhívőknek kevés. Sebaj, nekem perfekt. Mókás nüansz: ha beillesztjük egy normál rozésorba, úgy kilóg felfelé a kontextusból, mint a pinty, minthogy karakteresebb. Borabb – ha szabad ilyet mondanom.
[caption id="attachment_8522" align="alignleft" width="300"]
A sváb származás következménye, hogy mifelénk mindenekelőtt Villányban és Szekszárdon iparkodnak reneszánszt teremteni neki, utóbbi borvidéken van egy rokonszenves kollektív projekt is, több borászat egyszerre rakja piacra vonatkozó tételeit, a hasonlóság erejének kihasználása végett. Ott nem sillernek, hanem fuxlinak mondják őt klasszikusan, az elnevezés etimológiáját nem magyarázom meg, minden olvasó rájön magától.
De ezúttal itt egy siller nevű siller forog fenn a terítéken, a villányi Sauska Pincészet 2017-ese, ami régi kedvencem, és ha nem felejtem el, az összes évjáratban megkóstolom. Ez a siller egyfajta etalon. Jó pár fajtából házasítják, cabernet-k, merlot, kékfrankos, pinot noir tobzódik benne, egy napig áztatják, majd részint acélban, részint hordóban érlelik. Vagányul illatos, gyümölcsös-fűszeres, ropogós savú, mégis kerekded kortyú, vibrálóan finom bor ez, mely úgy csúszik, hogy férfi – vagy nő – legyen a talpán, aki képes félbehagyni egy palackját. Mi tagadás: én nem vagyok képes. Nem, és kész.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 19. számában jelent meg, 2018. szeptember 21-én. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még 19. számban? Itt megnézheti.
