Amit az X-Faktor legújabb évadáról tudni érdemes

Az X-Faktor logója

Mindig el akartam sütni egy cikkben kizárólag az érzés kedvéért azt a végtelenül bárgyú magyarázkodást, hogy én csak úgy kapcsolgattam a csatornák között esti unalmamban, s így akadt meg a tekintetem ezen vagy azon a műsoron. Illetve van még egy másik fordulat is, amire – úgymond – vágyom, amióta az újságírói hivatás füstje megcsapott, az pedig a „mondja a kisfiam” kezdetű, amikor a gyerekre kenem az aktuálpolitikai közlendőmet, de ez itt és most, amikor az X-Faktor a téma, végképp premieresélytelen.

Hirdetés

Tehát nem csak úgy kapcsolgattam a csatornák között esti unalmamban, hanem tudatosan vártam az X-Faktor sokadik évadának első adását. Volt nekem ugyanis régebben – röviden – munkahelyem, hosszabban: a Magyar Nemzet sorsára juttatott Heti Válaszban médiakritikai rovatom, amely nevéhez híven a média kritikájával foglalkozott. Márpedig a heti tematikához heti téma is kell, így akkoriban nagyon aktívan figyeltem leginkább a televíziók kínálatát, aztán így maradtam; ha érkezik valami újdonság vagy akár csak új évad, megnézem, mert kíváncsi vagyok, merre halad a honi televíziózás.

De most, hogy az eddigieket visszaolvasom a szöveg össze- és kisimítgatásának céljából, pont ugyanolyan magyarázkodásnak tűnik, mintha a kapcsolgatós verziót használtam volna, úgyhogy coming out: engem tényleg érdekelnek a televíziós próbálkozások, hiszen a sikerültebbek millió és millió polgártársunk estéit határozzák meg, jelentik számukra a kikapcsolódást, mi több, ha tetszik, ha nem, a kultúrát. És itt, hogy adjak azért a közéletnek is, olyan összefüggések is elősejlenek, hogy a kora délutántól tudatosan felépített műsorfolyam vezeti rá a népet a híradókra, gondolom, ellenzéki oldalon sem lennének annyira boldogtalanok, ha a kormányzati médiabuborékba zárt tömegek átszoknának az RTL Klub brazil, mexikói, török szappanoperákon becsúszó hatos hírműsorára.

A nyolcmillió Magyarországa – Magyar Hang

Internetes előfizetéssel ugyan szép számú háztartás rendelkezik, de a tájékozódás a túlnyomó többségnél a Facebookkal egyenlő.

Jut eszembe, emlékeznek még a konkurens Megasztár daliás időszakára, amikor olyan zsűritagok aprították a próbálkozók sorait, mint Presser Gábor és Eszenyi Enikő? Egyébként én sem, már Presserékre, csak az maradt meg bennem, hogy annál a szériánál feslett fel a tehetségkutatás álarca, és bugyogott elő a bulvártrutymó. S talán soha ki nem derül az ocsmány igazság, ha 2010-ben nem szegény Pál Istvánt (nyugodjék békében!), az utolsó nógrádi dudást bolondítják el a produkcióba. Így írtam erről nyolc évvel ezelőtt (részlet, persze):

„És eljött az úgynevezett fellépés napja. Pista bácsiért autó jött, vitték egyenest a Megasztár selejtezőjére. Ott furcsa volt ugyan neki, hogy milyen sokan várakoznak a folyosón, de azért aláírta a fellépéshez szükséges papírokat, és várt a sorára. Azt is furcsállotta, hogy a dudáját nem is kellett bevinnie a színpadra, ám mivel a vele szemközt ülő négy ember – a zsűri – biztatta, elénekelt egy nótát.

Pista bácsi már épp távozni akart a kurtán-furcsán sikerült fellépésről, amikor a stábból utánakiáltott valaki, hogy álljon meg a menet, a papírra az van írva, hogy pajzán, szexuális dalok, abból is kéne produkálni valamit. Szegény öreg nagyon elszégyellte magát, hogy vele ilyen csúfság történik, levette a kalapjára biggyesztett sorszámot, összetaposta, kikérte magának ezt az egészet, aztán otthagyta a pesti népet. Később azt mondta: majdnem elsírta magát szégyenében.”

Csakhogy a stáb nem gondolta, hogy Pista bácsinak komoly, valóságos rajongótábora van, hogy ő nemcsak az a vicces, öreg paraszt, mint amit a TV2 meeting roomjából kinéztek belőle, a gerontocsali, aki majd behozza az idősebb vidéki nézőket is, hanem a Madách Imre-díj kitüntetettje, a népművészet mestere, a Magyar Kultúra Lovagja, megannyi település díszpolgára, akit nem csak tisztelnek, de egyenesen imádnak a néptáncmozgalomban. Úgyhogy botrány lett, de show must go on, igazából nem történt semmi.

„Nem a magyar Bridget Jonest akartuk megcsinálni” – Magyar Hang

A 200 első randi főszereplőjével, Gáspár Katával beszélgettünk.

Ja, igen, és még az is eszembe jutott most szombat este, hogy az újságíró-iskola műfajismereti tananyagából a riport után a kritikát szerettem a legjobban, mert annyiféleképpen lehet jól művelni. S bár már ott eldőlt, hogy ez nekem soha nem fog menni, csak így, sima nézőként – aminek szintén van létjogosultsága, de azért mégsem az a bizonyos klasszikus és fontos kritika –; szóval az egyik órára hozta be a tanár a külföldi példát, ahol egy érdektelen, szürke, unalmas, rossz komolyzenei előadásról úgy mondott véleményt a kritikus, hogy írt az épületről, a koncertterem világításáról, a székek kényelmetlenségéről, a büfé kínálatáról és árszínvonaláról, a karmester frakkjának libbenéséről, valamelyik zenész frizurájáról, tehát az égvilágon mindenről, kivéve a darabot. Mert az szót sem érdemelt.

Hirdetés

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.