Kezdőlap Publicisztika Te is? Én is ...

Te is? Én is – A #MeToo mozgalom árnyoldalairól

Te is? Én is. Én is látom azt, ami neked kibírhatatlan, amit tűrhetőnek véltünk, pedig tolerálhatatlan. Amit marginális jelenségnek érzékeltünk, holott sokakat érint – a férfiasnak érzett szexista tahóságtól a munkahelyi molesztáláson át a nyílt erőszakig. Mert mióta csak a Twitteren elkezdtek repkedni a #Metoo címkével ellátott üzenetek, nem lehet kikerülni a témát. És ez jó.

HIRDETÉS

Te is? Én is. Én is aggódom azonban amiatt, hogy ez az egész kísérlet majd a semmibe hull, és épp az lesz e mozgalom végzete, ami lehetővé tette egy évvel ezelőtti elindulását: a #MeToo hashtag, vagyis a közösségi média. Mert hogy e mozgalom oly korban született, ahol mindenféle eszmecserét egyre inkább megnehezít a szekértábor-logika, a düh és felháborodás kultúrája.

Megnehezítik a törzsszavazók mozgósítására törekvő politikai pártok, amelyek már meg sem kísérlik meggyőzni igazukról a középen állókat, hiszen a digitalizált korteshadjáratokban – a választókról felépített óriási adatbázisok segítségével – olyan pontosan tudják célozni üzeneteiket, hogy elég, ha sajátjaik felpaprikázásával garantálják az eleve elkötelezettek részvételét a szavazáson.

És megnehezíti a hirdetési bevételeitől megfosztott, ezért lájkvadászatba menekülő sajtó, amely a Facebook logikája szerint egyre inkább arra kényszerül, hogy elgondolkodtatás helyett sokkoljon, magyarázat helyett feldühítsen, és maximálisan kiszolgálja az olvasótábornak vélt törzsközösségek politikai előítéleteit (tisztelet az egyre kevesebb kivételnek) bombasztikus címekkel és másfélmondatos posztokkal – mivel a cikkeket azok többsége sem olvassa el, akik kommentet írnak egy-egy bejegyzés alá.

Mihez kezd a harctéri sokk után a #MeToo? – Magyar Hang

Megvádolt áldozatok, kínos magyarázatok és a saját farkába harapó érvelés, alig egy év után kifulladni látszik a zaklatások ellen küzdő mozgalom.

A kommunikáció így elkötelezettségek és előítéletek proklamációjára szűkül, a cél nem a tájékoztatás és meggyőzés, hanem a kioktatás, a lehurrogás, az elnémítás, a digitális lincselés.

Nem csoda, hogy a #MeToo esetében is nagyon hamar kialakult az állóháború. Olyan táborok, amelyeknek kevésbé érvkészletei, mint inkább szürreális belvilága van. A balszélen az egyetemi campusokon kovácsolt, túlhajtott politikai korrektség áll, amely a ’68- as nemzedék kultúrikonjaival vagy éppen nyíltan marxista ideológiával szapulja a „dühös fehér férfit” (mintha mondjuk Pakisztánban nem lenne gond a nemi egyenlőtlenség). Jobbról – ahol kapóra jön a kultúrháború, hiszen leköti a figyelmet, és kevesebb szó esik az oligarchia valódi céljáról, a közösből való gazdagodásról – a magát konzervatívnak hazudó tábor ásta be magát, visszatérést hirdetve egy sosem volt, idillinek lefestett állapothoz, ahol anya otthon főz, míg apa kocsit hajt, és dühödten támad mindenkit, aki ezt a silány bakaromantikát, az ügyetlenül palástolt hímsovinizmust és nőgyűlöletet szóvá teszi.

És ez sajnos nem csak Magyarországon van így. Az Egyesült Államokban a sajtó riasztó lejtmenetére igen jó példa az, ami a napokban az óriási politikai és érzelmi hullámokat vető, Brett M. Kavanaugh meghallgatása árnyékában a New York Review of Books háza táján történt.

Így nyerte meg Trump a Legfelső Bíróságért vívott csatát – Magyar Hang

A posztot és vele a többséget megszerezték a republikánusok, de Brett Kavanaugh bírói pályája mostantól kezdve mérgezett.

Arról van szó, hogy a világ egyik vezető kulturális és politikai magazinjának főszerkesztőjét távozásra kényszerítették (e lap egyike azoknak a fontos fórumoknak, amelyek a világ globálissá vált szellemi vitáiról tudósítanak). Mégpedig azért, mert a kétheti újság október 11-re keltezett számában megjelent egy esszé Jian Ghomeshi tollából, aki 2014-ig a kanadai CBC, vagyis a kanadai közszolgálati tévé és rádió műsorvezetője volt, de akit abban az évben eltávolítottak a csatornától, mivel a vezetés bizonyítva látta, fizikailag bántalmazta kolléganőjét. Az eset után nem kevesebb, mint húsz nő vádolta meg Gomeshit szexuális zaklatással, ebből heten bíróság elé is vitték az ügyüket.

Csakhogy Gomeshit a bíróság nem találta bűnösnek. A hét ügyből egy bocsánatkéréssel és megegyezéssel zárult, a másik hatban a tévést felmentették, legfőképpen azért, mert a sértettek fontos és állításaikat igencsak kétségbe vonó vagy más színben feltüntető tényeket hallgattak el a per során. (Például azt, hogy a „traumatikus” események után is szerelmesleveleket küldözgettek Gomeshinak vagy légyottra hívták őt.)

A kanadai koronabíróság ítéletének részletes indoklását böngészve (tanulságos volt átnyálaznom) akaratlanul is megfogalmazódik az emberben: létezhet eset, amikor olyan szürkezónáról van szó, ahol igen nehéz az extrém, aberrált, vagy olykor csak bántó (egyes esetekben tahó) viselkedést elválasztani a már jogi tényállást jelentő szexuális zaklatástól, kényszerítéstől, támadástól. Vagyis az emberi szexualitás káoszában vannak paragrafusokba nehezen begyömöszölhető történések is.

Persze húsz nőnek aligha jutott volna eszébe egyszerre bíróságra szaladnia a semmiért. Viszont az is tény, nincs elmarasztaló ítélet. Így adódik a kérdés: az ilyen esetekben hogyan viszonyuljon a nyilvánosság ezekhez az ügyekhez? Ha „büntibe” helyezik az agresszort (pl. karrierje darabokra hull), meddig tartson a kiközösítés? Örök életre? Ha van visszatérés, milyen feltételeket kell ehhez teljesítenie a „száműzöttnek”?

„Ha egy férfi csak durván próbál bevágódni, az nem zaklatás” – Magyar Hang

Budapesten járt Catherine Millet francia írónő, aki nemrég azzal került be a hírekbe, hogy Catherine Deneuve-vel együtt jegyzett metoo-kritikus nyilatkozatot.

Megannyi izgalmas kérdés, és ezek jártak Ian Buruma, a New York Review of Books főszerkesztőjének fejében is, amikor közölte lapjában Gomeshi írását. Mint a Slate-nek adott interjújában fogalmazott: „pontosan azért érdekelt [a cikk] megjelentetése, hogy segítsek ezeket a dolgokat átgondolni”.

Ám pár hete Buruma már nem a lap főszerkesztője, mert a cikk közlését követően akkora balhé kerekedett, hogy helyzete tarthatatlanná vált. Hogyan adhatott szót az agresszornak, miért nem fűzött kimerítő kommentárt a cikkhez, jelezve, hogy Gomeshi hol csúsztat vagy állít valótlanságot? – szegezték neki a kérdést Gomeshi áldozatai, a felháborodott véleményformálók és olvasók.

Pedig a New York Review of Books, balra hajló, liberális lap lévén, korábban is (és a kérdéses számban is!) közölt elkötelezetten „#MeToo-párti” cikkeket. Senki nem gondolhatta az olvasók közül, hogy hirtelen megváltoztatta álláspontját az újság. Jó eséllyel sokan inkább izgalmasnak találták, hogy megismerhették Gomeshi nézőpontját, gondolatait, beszámolóját arról, milyen egyik napról a másikra páriaként létezni, hogyan értékeli visszatekintve saját viselkedését, és mi az, amit „szisztematikus” és általános problémának lát a férfiak szexuális „kultúrájában”.

Lehet persze mondani, hogy Gomeshi igyekszik szétkenni és kollektivizálni felelősségét, hogy bűnbánata álságos, mert csupán a médiába való visszatérését szolgálja, és hogy nem tanult, nem felejtett semmit. Ezek mind helytálló észrevételek lehetnek az ügyről. De kidobni az egyébként kitűnő szerkesztőt a cikk közlése miatt – aki szerintem nagyon is helyesen járt el az írás megjelentetésével – ez bigottság.

A hús és a sérelem piaca – Magyar Hang

Ha emberi nőstény vagy hím párosodni kíván, szexuális javaival kétféle tőzsdén kereskedhet. Egyik a hús-, másik a metoo-piac.

Az ügy nem csupán az értelmes párbeszéd ellehetetlenítéséről szól, hanem arról, hogy az egyre inkább csupán az előfizetők pénzétől függő szerkesztőségek már nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy olvasóik elé néha napján olyan cikkeket tegyenek, amelyekkel azok jó eséllyel nagyon nem fognak egyetérteni. Így viszont a sajtótermék – amelynek mégiscsak az lenne a feladata, hogy a társadalomban jelenlévő konfliktusokat feltárja – egy-egy szekértábor „biztonságos terévé” válik, ahol semmi olyan nem jelenhet meg, amely a törzsolvasók „érzékenységét” sértheti.

Megjegyzem, a Gomeshiéhez hasonló írásoknak szezonja van az Egyesült Államokban. Egy másik rangos lap, a Harper’s is a napokban hozott le egy hasonló cikket. Ott John Hockenberry, a reggeli rádiós műsorsáv egykori amerikai sztárja írt egy hasonló esszét, amely sokakban megütközést váltott ki, tekintve, hogy Hockenberry alig egy éve kényszerült távozni zaklatási ügyei miatt a New York-i közrádiótól, a WNYC-től.

Nos, a cikk megjelenése után a Harper’s főszerkesztője, Hasan Altaf is otthagyta lapját. Ám ő a Huffington Postban megjelent állítása szerint azért, mert a kiadó a szerkesztőség kifejezett ellenkezését felülbírálva erőltette a kérdéses cikket a lapba, ahogy korábban, ez év januárjában egy másik cikket is, amely a #MeToo-kampányt kritizálta.

Úgy tűnik tehát, a Harper’s esetében épp fordított a helyzet a New York Review of Bookshoz képest, ám a cikkek megjelenése utáni dühödt reakciók mindkét esetben jól mutatják a sajtószabadság beszűkülő határait.

Ha ezek az indulatok a párbeszéd és a meggyőzés lehetőségét is megsemmisítik, akkor a #MeToo villámsebességgel egyszerű politikai kampányeszközzé silányul, és senki nem fogja lemosni róla a vádat, hogy megszületésének csupán egyetlen távoli célja volt: a közhangulat előzetes megdolgozásával a különféle nőknek hallgatási pénzt fizető Donald Trump megbuktatása.

Állítsuk meg Robert Mercert! – Magyar Hang

Hogyan? Nem tudják, ki ő? Hát így bajosan szegülhetünk ellen az ármánykodásainak.

Pedig a mozgalom politikai célra való felhasználása nem kecsegtet túl sok eredménnyel. Ezt mutatja a Kavanaugh-ügy is, ami – egyelőre úgy tűnik – inkább rontott, mint javított a demokraták választási kilátásain. Eközben a #MeToo továbbra is kimerül a különféle hírességek levadászásában, az ezzel kapcsolatos bulvártörténetekben való tapicskolásban, valamint ideológiai indíttatású kioktatásban és elhallgattatásban. Így viszont szétporlad a mozgalom valódi ereje. Az az erő, ami részben abban is rejlik, hogy képes volt a mélyreható változások szükségességéről az addig a problémákat elbagatellizáló férfiak tömegeit is meggyőzni (főként, ha ez a meggyőzés nem úgy indult, hogy kollektíve a vádlottak padjára került az egész férfitársadalom). Most azonban ők is csak kapkodják a fejüket, hogy mi történik. Te is? Én is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Tóth Szabolcs Töhötömhttps://azeletmegminden.hu
A szerző Az élet, meg minden podcast műsorgazdája, a Magyar Hang külső munkatársa, webdizájnere és a szépemlékű Magyar Nemzet egykori főszerkesztő-helyttese.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

21,049lájkolóTetszik
757követőKövetés
8,962feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

A gömböc mindent felfal – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 30. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek

Hosszú Katinka világbajnok 400 vegyesen

A világklasszis úszó a kínai Hangcsouban zajló rövid pályás vb-n megszerezte a magyar küldöttség első aranyérmét.