Minap az egyik közönségtalálkozónkon azzal a kritikai megjegyzéssel fordult hozzám fiatal olvasónk, hogy túl sokat foglalkozunk magunkkal, az újsággal, tágabb értelemben a sajtóviszonyainkkal. Remélem, ha elolvassa, nem érzi majd öncélúnak ezt az írást.
Lapunk múlt heti számában jelent meg egy összehasonlító elemzés arról, miként alakult a nyomtatott sajtó helyzete nálunk, illetve a régió más országaiban az elmúlt évtizedekben. Szakmabeliként hallottam már erről harangozni, de így, a szikár tényeket összesűrítve lesújtó képpel szembesülhettünk: a papír alapú média visszaszorulásának mértéke hazánkban a párját ritkítja. Önbecsapás az olvasók elvesztését pusztán a világtendenciával, az online sajtó térnyerésével magyarázni. Az internet Lengyelországban, Csehországban, Horvátországban, Szerbiában vagy Szlovákiában is elterjedt, abszolút számokban és a lakosságarányt tekintve azonban olyan példányszámokat produkál az ottani sajtó, amilyenekről itthon már nem is álmodhatnak a laptulajdonosok.
Nagyon messzire kellene mennünk, hogy a magyar napilappiachoz hasonlót találjunk | Magyar Hang
Amíg Magyarországon alig olvasunk közéleti napilapot, régiónkban az online térnyerése ellenére is fontos a nyomtatott sajtó.
Gyanakodhatnánk még a nagy kereskedelmi televíziók – most általánosítani fogok – a médiafogyasztók igényszintjének leszállítását célzó törekvésére. Azonban ez is világjelenség, vélhetőleg a szomszédainknál sem működik nagyon másként a népszórakoztató televíziózás, mégis jobban őrzik pozícióikat ott a világ történéseit összetettebb módon bemutató újságok, mint nálunk. (Itt jegyzem meg, nemzetközi összehasonlításban a bulvárlapjaink is rosszul teljesítenek.) A hazai írott sajtó mélyrepülésének fő felelőse így másban, meggyőződésem szerint egyértelműen a politikában keresendő.
Tisztában vagyok vele, hogy a politika – kormányok, egyes pártok –, illetve a különféle gazdasági érdekcsoportok mindenhol igyekeznek befolyásolni a sajtó működését; a példaként felhozott régiónkbeli országokban és az úgynevezett fejlett nyugati demokráciákban is. Ám amit nálunk ezen a téren tapasztalni, arra a nem diktatórikus, nem autoriter berendezkedésű országokban alig találni példát. Amikor a miniszterelnök személyes döntésével nemzetstratégiai jelentőségűvé minősítette a kormánypárti sajtó színe-javának egy közgazdaságilag értelmezhetetlen ügyletben egyetlen alapítvány ernyője alá való rendelését, hivatalossá tette, hogy ő maga a legbefolyásosabb médiavezető (is) Magyarországon. Persze szigorúan informálisan. Ne feledjük, az úgynevezett közmédia is pártja propagandagépezetének része, nyilvánvalóan alaptörvény-ellenes módon. A magyar sajtó legnagyobb szelete került a kormányfőhöz hű alapítvány alá; a piactorzító és mindenfajta monopolellenes szabályt áthágó egyesülést nem vizsgálhatják az erre hivatott szervezetek.
Az állam a Lokálnak szórja ki az év végi aprót | Magyar Hang
A 16 oldalas lapban a 13 oldalnyi kormányzati hirdetés mellé durván két oldalnyi piaci hirdetés és mindössze két cikkféle fért be.
Egy hosszú folyamat végpontja, betetőzése mindez, ám annak elindítója nem a mai kormányfő, nem a Fidesz volt. A rendszerváltással az egypárti politikai befolyás plurálissá vált, a médiaháború egyidős a visszaállított többpártrendszerrel. A felemás átalakulás következtében létrejött baloldali-liberális médiatúlsúly nem jobboldali mítosz, hanem a politikai folyamatok alakulását olykor döntő módon befolyásoló valóság volt.
Személyes tapasztalatból mondom: a Fidesztől az elmúlt években látott agresszív médiapolitika előképét az egykori SZDSZ-nél érdemes keresni. A kétezres évek derekáig a balliberálisoknak egyértelmű tematizációs előnyt biztosítottak a médiaviszonyok. Ennek megtörésében kulcsszerepet vitt a Magyar Nemzet, amely nélkül az előző kurzus számos visszaélésére soha nem derült volna fény. A következőt mint akkori vezető már önkritikusan teszem hozzá: a Fidesszel való túl szoros kapcsolatnak súlyos ára volt. A közvélemény érzékelte, hogy az egymással is háborúzó közéleti lapok így vagy úgy, de mind pártbefolyás alatt működnek, s ez az észlelés általános hitelvesztéshez, annak következtében pedig a példányszámok megállíthatatlan zuhanásához vezetett.
Milyen esélyei vannak a nyomtatott sajtónak a túlélésre? | Magyar Hang
Mik a piaci kilátások, és mi történik, ha az egyedi, nem központosított helyi nyomtatott sajtó eltűnik?
Így jutottunk el odáig, hogy piaci alapon régóta nem működik egyetlen országos közéleti napilap sem, sorsukról minden esetben vegytisztán politikai döntés születik. Nemcsak a kormánysajtót, hanem az ellenzéki Népszavát is az állami hirdetések tartják fenn; utóbbi helyzete némiképp emlékeztet a Magyar Nemzet Horn-kormány alatti helyzetére, amikor a Princz Gábor-féle Postabank égisze alatt működött. A legkeserűbb azt megélni, hogy a sajtószerű működést a politikai szempontoknak aggály nélkül alárendelő magatartással – hivatásuk elárulásával, a tények tiszteletének negligálásával – milyen könnyen azonosulnak a Fidesz-média újságírói.
A baloldali médiafölény – amely azon politikai tábor szellemi kiüresedésével párhuzamosan vált köddé – sem volt nyomasztóbb, mint a mai miniszterelnök mostani, a sajtóviszonyokban is tetten érhető túlhatalma. Minden olyan törekvés, minden olyan sajtótermék, amely ennek megtörésére, gyengítésére törekszik, vagy amelyik csak egyszerűen független a kormányzati befolyástól, méltó a támogatásra, gyámolításra. Hol válság van, ott válság van: a beteg magyar sajtó is gyógyításra szorul.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 31. számban? Itt megnézheti!
