„Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek…” – írta a költő, akit mostanság divat az udvarnál gyalázni. Ady költészetével erőt adott nekünk a nehéz magyar időkben, sokszor menekültünk soraihoz, mint szarvas a hűvös patakhoz, hogy erőt merítsünk belőle.
Valamikor a nyolcvanas évek közepén, az 1956-os forradalmi események kronológiáját olvasva döbbentem rá, hogy annak a rendszernek az évei meg vannak számlálva, hogy össze fog dőlni magától. A környezetemben élők többsége már nem becsülte semmire a hatalmon lévőket, kiröhögte az elvtársakat, vagy még ennyire se méltatta őket. Egy biztos: már nem féltük a hatalmat. De azért a március 15-ei tüntetésszámba menő felvonulásainkon megnyugtató érzés volt, hogy a menet útja a külföldiekkel zsúfolt szálloda mellett vezet, hogy az akadémia erkélyén ott állnak a dolgozók közül néhányan, akikről úgy gondoltuk, hogy velünk vannak.
Amikor az egyik ilyen tüntetésen megtudtuk, hogy kiemeltek a sorból, és elvittek a rendőrök egy lányt, akkor azért görcsbe szorult a gyomrunk…
Egy újabb választási év küszöbén | Magyar Hang
Orbán Viktor már tétet adott az EP-voksolásnak, most az ellenzéken a sor.
Most is elvisznek néha embereket, de tudjuk, semmi komoly bajuk nem lehet. Ez már nem a nyolcvanas évek, és nem Gyurcsány kora, amikor tényleg lőttek ránk, lejárt szavatosságú, megkeményedett gumilövedékekkel, több tüntetőnek is komoly szemsérülést okozva. Amikor lovas rendőrök kardlapoztak, azonosító szám nélküli egyenruhások agyba-főbe vertek mindenkit, aki rossz időben volt rossz helyen…
Szóval, bárminek is nevezik ezt rendszert, bármilyen jelzős szerkezettel próbálják körülírni, a lényeg mégiscsak az, hogy nem hasonlítható a pártállami időkben megismert diktatúrához, sem pedig a tüntetők ellen brutális rendőri erőszakot bevető rezsimhez. De bármilyen bársonyos is, bármilyen langyos is ez az autokráciának nevezett valami, máshogyan fojtogató, másképpen kiábrándító, mint amit emlékem szerint a 80-as évek közepén érzékeltem. De egy érzésben biztos vagyok: ennek a rendszernek a napjai, hónapjai, évei is meg vannak számlálva. Ez a rezsim is megbukott erkölcsi értelemben, és ezért politikai értelemben is végük van. Csak idő kérdése, hogy a történelem kerekén fordítson egyet a közös akarat. A különbség az, hogy most nem lesz olyan könnyű, olyan egyszerű, mint a nyolcvanas évek végén.
Szabadságigény kontra apátia | Magyar Hang
Meg lehet-e akadályozni a Kádár-korszakhoz hasonló perverz társadalmi szerződés kialakulását?
Orbán Viktoron és társain nem tudunk röhögni úgy, mint az operettszocialistákon, ők nem lejárt szavatosságú hatalombirtokosok, ők a hitünket vették el, a bizalmunkkal éltek vissza, ők becsaptak minket, akik bíztunk bennük, hogy ’89-es „rendszerváltó” politikai erőként majd ők valóra váltják álmainkat, egy jobb, igazságosabb, modern XXI. századi Magyarországot hozunk létre vezetésükkel. Tiszta versenyen alapuló szociális piacgazdasággal, esélyegyenlőséggel, társadalmi mobilizációval, valódi, Krisztus tanításain alapuló keresztény szellemiséggel, de legalább humanizmussal átitatottal, az emberi méltóságot tiszteletben tartóval, a szegényeket védőhálóval óvóval.
Hiába épül, szépül az ország, ha valami mégis fojtogat benn minden tisztességes embert; a kínai diktatúra is elképesztő eredményeket ér el, mégsem szeretjük azt a fajta rendszert.
Kormányzáspótló történelemórák | Magyar Hang
Ady Endre, Nagy Imre: a hatalom már a múltból keres ellenségeket.
Azt is látjuk, hogy a vérlázító korrupciógyanús ügyek, amelyek elképesztő magánvagyonok felhalmozását tették lehetővé, ugyanakkor a közvagyont is gazdagították a megvalósított beruházásokkal. Ezeknek impozáns sorát szokták az arcába tolni azoknak, akik csak az elsíbolt százmilliárdokat hajlandók látni. De ha abból az optikából nézzük ezeket a (jórészt uniós forrásra építő) fejlesztéseket, hogy közülük sok csak azért valósult meg, hogy apropót teremtsen a lopásra, akkor már nem tudunk annyira örülni a sokadik felesleges stadionnak, lovaknak, wellnesshotelnek, szakorvos nélkül maradt új kórházi szárnynak.
És tényleg az irigység az az érzés, ami legutoljára támad fel bennünk, ha Mészáros Lőrinc „csodálatos” vagyongyarapodásának hírét tolják a képünkbe szilveszter tájékán. Mert láttunk mi már karón varjút, Simicskát fakutyán, láttunk országából kimenekített balkáni kormányfőt is, és tudjuk jól: ebül szerzett jószág ebül vész el.
Bármekkora is az a kétharmad, amely hatalomban tartja ezt a rezsimet, valahogy mégis egyre erősebb az érzés, hogy napjaik, hónapjaik, éveik meg vannak számlálva. Ha a párttitkároktól nem féltünk ’89-ben, a szovjetek által megszállt országban, akkor a volt KISZ-titkároktól, a mára kivénült volt MSZMP-s pártmunkásoktól sem kell megriadni, már csak azért sem, mert most éppen egymást kommunistázzák nagy erőkkel. Marakodnak a koncon, a vazallusi hierarchia pozícióin.
Az illiberális módszertan forrása - Filippov Gábor írásának margójára | Magyar Hang
A hibrid rendszerek módszereit épp a neoliberális elitek kísérletezték ki.
Nekik nem kell Ady, sőt most már Nagy Gáspár sem, József Attila pedig soha nem is kellett. S aki mást akar, mint ami most van, erőt meríthet belőlük ma is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/1. számában jelent meg, 2019. január 4-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/1. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
