Amikor gyerekkoromban elolvastam Fekete István két klasszikus ifjúsági regényét – úgy adódott, hogy fordított sorrendben, mivel a Téli bereket megkaptam ajándékba, talán pont karácsonyra, a Tüskevárt ezért kölcsön kellett kérnem valakitől később –, akkor egyik pillanatról a másikra biztos lettem benne, hogy ha nagyobb leszek, akkor horgász és vadász is leszek. Nem mintha szerettem volna különböző állatok életére törni – bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy a légynek sem tudtam volna ártani, a gyilkos ösztön mindig is hiányzott belőlem.
Ám vadászat konkrétan nem létezett mifelénk. A fegyverkezés maximuma az volt, amikor ismerős felnőttek légpuskával lődöztek célirányosan elhelyezett gyufaskatulyákra, felemás sikerrel. Illetve volt olyan is, hogy tizedikben elvittek bennünket a rakaszi lőtérre, hogy tanuljuk meg rendesen a Kalasnyikovot. Ne csak szétszerelni és összerakni tizenöt másodperc alatt, hanem használni is. Mit lehetett azt tudni 1982-ben, hogy jönnek-e végül az imperialisták, vagy nem jönnek. Igaz, általunk nem sok bántódásuk esett volna, mert semmivel sem teljesítettünk nívósabban, mint a fentebb említett légpuskás pasasok. Az ugyanakkor meglepett, hogy a Kalasnyikov nem rúgott vissza. Éppen a Téli berekes és a tüskeváras emlékek alapján arra számítottam, hogy igenis rúgni fog, de egyáltalán nem tette. (Továbbá kimaradt az életemből a horgászkodás is, hiába volt ott a Tisza, kevesen jártak le rá, és olyan senki, akit szívesen követtem volna.)
Kurzusfilmet írt, de nem volt kollaboráns Fekete István | Magyar Hang
Pálfi György vetette fel Wass Albert kapcsán, hogy a Vuk szerzője is írt kurzusművet, ettől mégis el tudunk vonatkoztatni. Mit tudunk Fekete István nézeteiről, elköteleződéséről?
Kisvártatva el is sikkadt ez az egész teljesen. Leszámítva, hogy a hivatkozott műveket az elkövetkezendő évtizedek során rendszeresen újraolvastam, és igencsak tetszettek változatlanul. Az ilyen-olyan megtévésítések és megfilmesítések ugyanúgy nem zavartak meg engem, mint az az értesülés, hogy mind az egykori, mind a kortárs korifeus urak és elvtársak előszeretettel járták-járják az erdőket puskával a kezükben, illetve pálinkásüveggel a bekecsük zsebében. Sőt attól sem estem kétségbe, hogy bizonyos körökben – melyeknek magam is részese voltam periférikusan – a vadászat egyenlő az oktalan-undorító öldökléssel, a vadász meg nem több, mint az egykori párttitkárok tahó típusú leszármazottja egyenes ágon.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy hosszan tartó külföldön dolgozás után nemrégiben visszatért hazánkba derék barátom, és régi álmát valóra váltva elkezdett vadászgatni. Természetesen a szükséges tanfolyamok elvégzését és az elengedhetetlen engedélyek megszerzését követően. Úgy alakult, hogy nála és vele – akarom mondani: náluk és velük – köszöntöttük az új évet, és a kézenfekvő fácánlevesen túl a menü részét képezte egy néhai őz gerince is. Zöldségekkel, hagymával, fűszerekkel kombinálva, vörösborosan. Finom volt. Sokkal finomabb, mint a piaci vagy bolti vadból készült bármi, és sörétre sem haraptunk szerencsére. Hogy szerepet játszott-e elragadtatásunkban a saját lövetűségről szóló élménybeszámoló is, arról fogalmam sincs.
Csillag vagy, kecske! | Magyar Hang
Lehet, hogy csirkével, disznóval, tehéntejjel töltött k-európai buborékunkban fogalmunk sincs a világról!
Mindenesetre elgondolkodtam röpkén, hogy nem kellene-e nekem is újramelengetnem, valósággá transzformálnom egykori ábrándjaimat. Hál’ istennek nem tartott sokáig ez a merengés. Az ilyesmihez erőfeszítéseket kellene tennem. Jelentőseket. (Még a horgászáshoz is, nemhogy a vadászáshoz.) És nem vagyok én olyan. Úgyhogy marad az evés. Annak is megvan a magához való tartalma.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/1. számában jelent meg, 2019. január 4-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/1. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
