Nem mindegy, mit kenünk a kenyérre. Nagyon nem. Régen egyszerűbb volt minden. Három verzió merült fel alapjában véve. (Az összes verziónak lehetnek alverziói, a bonyolódás elkerülhetetlen, de most mellőzöm a részletekbe süppeszkedést.) Zsír, vaj, margarin.
A zsír egyszerű. A sertés levágatik, megfelelő módon kezelésbe vétetik, marad utána, ami marad. Mi kell a zsírhoz? Friss fehér kenyér és só. Egyéb semmi. Esetleg hagyma, frissen szeletelve, adott esetben megecetezve. Amikor megjön a tavasz, akkor olyat is lehet csinálni, hogy hónapos retket vékonyra karikázva a zsíros kenyérre halmozunk, tetejére friss zöldhagymát tépkedünk, úgy, ahogy a kertből összeszedtük, szánkat nagyra tátjuk, hatalmasakat harapunk. (Csak zárójelben merem megjegyezni, hogy vannak vidékek, ahol az emberek képesek megcukrozni a zsíros kenyeret. Bőven hintik, nem spórolnak. Hátborzongató!)
Legyen sütnivalónk! | Magyar Hang
Előre szeleteltetni a kenyeret olyan – az igazit –, mint kihúzatni a dugót a borosüvegből. Mint felpattintatni a sörösdobozt.
A vaj sem bonyolult. Őrá szinte bármi mehet. Sós is, édes is. Sonka, felvágott, sajt, méz, lekvár. A vajnál univerzálisabb dolog az univerzum általunk ismert aluniverzumában nincs.
Marad a margarin. Valaha azt hittük, ő is valami. Igen ám, csakhogy átvertek bennünket. Hazudtak nekünk. Legyen ez örök tanulság számunkra.
Aztán a különböző egyéb forradalmak árnyékában a maga csendes módján kibontakozott és győzött a kencék revolúciója. (Ezt a nyakra-főre történő forradalmazást unom némiképp. Erőszak rejlik magában a kifejezésben is. Holott mélyebben belegondolva nincs annak helye ezen a környéken. Mi lehet békésebb az evésnél és az ivásnál? Ez egyszer talán egy másik elmélkedés témája lesz majd. De addig is leszokom róla.) Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Uborka a fedél alatt | Magyar Hang
Megtaláltam a tökéletest. A fantázianeve is az, hogy ropogós – hrusztjascsije, így írjuk magyarul –, és nem hazudik, valóban az.
Nem a sajtkrémre és a Nutellára gondolok. Nem is a halpástétomra vagy a májkrémre. Hogy ezeket kedveljük-e, vagy sem, preferenciáinkon múlik, de nem vitás, hogy ők nem a forradalmi folyamatok visszfényeiként tündökölnek.
Hanem azokra az ezerféle kencékre gondolok, amelyek az utóbbi években ütötték fel a fejüket a placcon. Engem kezdetben a – vitatott megítélésű, de általam kedvelt – Culinaris igazított el ezen a téren. A padlizsán-, a tonhal-, a tojás-, a lazackrémjével, valamint a guacamoléjával. Majd jött sok más. A közelemben is van egy kis delikáteszbolt. Ott mangalica- és libatepertő-, továbbá csülökkrém is kapható. Sőt igazi gomba is felüti a fejét. Nem pincéből, erdőből származó. Hát igen: a kence bizalmi kérdés – és ezt nem csupán a gomba miatt mondom.
A minap meg elmentünk a Szilágyi Dezső téri Ízbisztróba. Ott a pesztó is olyan finom volt szólóban, hogy megnyaltuk utána mind a tíz ujjunkat. Persze csak képletesen. A padlizsán dettó. Nem harapódzott el benne a majonéz!
Kávé és croissant | Magyar Hang
Amikor minden stimmel, friss a croissant, finom a kávé, akkor beköszönt a boldogság. Egyéb sem kell. Esetleg egy kis vaj.
Mikor kencézzünk? – merül fel a kérdés. Szerintem először is vacsoránál, előételezéskor. Mondjuk, fehérbor alá. Másodszor és főként: reggel. Mi lehet olyankor menőbb, étvágygerjesztőbb, vidámítóbb, mint négy kis szelet kenyérkén a különböző izék! A változatosság gyönyörködtet. Megyek is. Kenek is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/4. számában jelent meg, 2019. január 25-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
