Jó év volt, amikor születtem én, volt krumpli és kenyér, de nem is ez a legérdekesebb, ami eszembe jutott, hanem Marlen Hucijev csodás filmje a hatvanas évek első feléből. A Mi, húszévesek. Az aztán biztos, hogy nem volt könnyű szülés, betiltották, összevissza faragták, nagy nehezen mégis bemutatták, másik címmel, máshogy, és még úgy is kiváló volt, az is maradt, nem kopik, szívesen nézem újra időnként.
Remek hangulatán túl tele van nagyszerű momentumokkal, ezek közül is az egyik legnagyszerűbb a filozofikus vita a krumpli súlyáról. Ebben a nevezett szubjektum a forradalommal, a 37-es évvel (!) és a nagy háborúval kerül egy kosárba, mint az eledel, amely szinte egymagában mentett meg sokakat az éhhaláltól. Ne feledjük, alig tíz-egynéhány évvel vagyunk a milliók pusztulását hozó vérfürdő és a nácik bukása után, és tíz sem telt el, amióta Joszif Sztálin is távozott végre az élők sorából. Ezenközben fújnak az új szelek, már amennyire fújnak, és a krumplis partijelenet kísértetiesen emlékeztet Federico Fellini Az édes élet című korszakos alkotásának kulcspillanataira. Bónuszok bónusza: a cinikus fiatalembert, aki számára semmi sem szent – a krumpli sem –, Andrej Tarkovszkij játssza, az az orosz filmrendező, akinek később kibontakozó munkásságában mindenki másénál központibb helyet foglal el a hit. Istenben és bármiben.
A gulyás leves | Magyar Hang
Amikor a külföldről ideiglenesen hazánkba látogató látogatók azt kérdezik, hogy hol egyék meg a gulyást, akkor úrrá lesz rajtam a tanácstalanság.
Szó, ami szó, elég messzire kerültünk időközben attól, hogy a krumpli spirituális és intellektuális tartalmáról vitázzunk házibulikban – ha jobban belegondolok, attól is, hogy vitázzunk bármiről, hiszen Mark Zuckerberg és a politika elhozta nekünk kéz a kézben a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatások korát –, ezzel együtt napjainkban is érdekfeszítőnek tartom, hogy ez az egyszerű alapanyag milyen sokféle módon elkészíthető, és hogy akkor rendre másmilyen arcát mutatja.
A Hucijev-filmben héjában sült állapotában kerül az asztalra – illetve a padlóra is sajnos, ebből lesz a probléma –, ami manapság a legritkábban előforduló opció. Holott van benne spiritusz olyankor, és parázs sem kell az előállításához, elég, ha van egy használható sütőnk. Igazából csak két verzió nem izgalmas, az egyik a püré, a másik a hasáb, ezeknek sem okvetlenül az ízével a baj, hanem a csalással, a műanyagsággal, a kommerszséggel. Egyszer egy önmagát jónak ígérő étteremben mondta meglepetésemre a felszolgáló, hogy a pürét nem javasolja, mivel porból készül. Majd elájultam. A hasábot meg ne is feszegessük.
Kenni kell tovább | Magyar Hang
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Vesszük tehát a krumplit, meghámozzuk, vastag (!), hét-nyolc milliméteres karikákra szeleteljük, jól megmossuk, úgy, ahogy van, megsózzuk még nyersen. Nagy serpenyőben olajat hevítünk, nem túl sokat, nehogy tocsogjon később, és nem a legforróbbra, meg ne égjen, a krumplit beletesszük, csak félig legyen tele. Pár percre rakunk rá fedőt, és nem forgatjuk-kavargatjuk ész nélkül, hagyjuk, hogy piruljon és puhuljon. Majd a fedőt lekapjuk, hogy ne is izzadja túl magát, egy-két forgatás, és készen van, esszük azon melegében, pirosan, ropogósan. Ehetetlenre szottyadni később se fog, mint a gyorséttermi izék percek alatt, ha véletlenül marad belőle, jó lesz hidegen is. Úgynevezett feltét – se hús, se hal – természetesen nem kell hozzá. Minek? A krumpli önmagában is valami, nem véletlenül van neki filozófiája is. Vagyis volt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
