HIRDETÉS
Kezdőlap Publicisztika A válogatók v...

A válogatók válogatásának válogatásáról – Avagy: mi és miért kerül a POSZT-ra?

HIRDETÉS

Lukas Bärfuss írja egy esszéjében, hogy „…a tények milyen módon kötődnek egymáshoz, az nem önmagukból következik. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan függ össze egyik a másikkal, történetre van szükségünk, amely bemutatja, mi az ok és mi az okozat”.

HIRDETÉS

Némileg összecseng ez azzal – vagy legalábbis magyarázza –, amit a közel háromnegyed éves színházjárásom vége felé tapasztalok, jelesül, hogy ebben a sokszor nagyon is gyakorlatiasnak tűnő világban szinte beborítanak a történetek (mint rideg tényeket összekötő, magyarázó és kontextusba tevő mesék), a történetek olvasatai, narratívák, mesélési technikák és megfejtések módozatai. Ez (színházban, és nem a storytellinggel agyonvert újságírás területén) kétségtelenül pozitív élmény. És azon felfedezéshez vezetett, hogy – ahhoz, hogy megfogalmazzam egy-egy előadás szakmai (?), spontán élményként megjelenő (?) értékeit, hiányait – előbb magamnak is mindig egy új történetet (magyarázatot, konnotációt) kell gyártanom. Mégpedig estéről estére. És nem is egyet, inkább sok százat az elmúlt majd’ egy év alatt.

Brecht Krétaköre napjaink Magyarországán (Magánüzenet a POSZT-ról) | Magyar Hang

Három társulat is bemutatta A kaukázusi krétakört. ebből két előadás világosan rólunk beszél.

Mert tény, hogy tizennégy előadás versenyprogramba került, s tény, hogy egy megnyeri majd az idei POSZT-ot, s az is tény, hogy Zalán Tibor, Gulyás Gábor főválogatók, voltaképpeni döntnökök, s mindketten kiváló szakemberek – még ha e minősítés itt, most bár pontos és „tényszerű”, tudásukhoz és emberi hozzáállásukhoz képest kevésnek tűnhetik –, valamint Mispál Attila és jómagam, mint segítők, előválogatók, úgy vélem meglehetősen komoly, mély és alapos szakmai elemzéseket adtunk (írtunk) egymásnak egy-egy előadásról az elmúlt hónapok alatt. Csak esetemben ez közel háromszáz oldal. Kvázi egy regény. A válogatás története, mely ebben a formában mégsem közreadható, senki nem fogja olvasni soha. (Immár az is a tényekből fakadó külön – néha nagyon személyes – történetek sokasága, hogy ki fogadja fanyalogva, ki örömmel, ki belátva, hogy kétszáznál több előadás közül mindig csak tizennégy kerülhet versenybe…)

Ahogy igen kevesen ismerhetik meg egy-egy előadás valódi történetét, nem a színpadra állított munka sztoriját, hanem létrejöttének nehézségeit, nyűgeit, a vitákat, kiborulásokat vagy éppen annak reményét, hogy összejött, amely célt, eredményt a társulat magának belőtt. A gyergyószentmiklósi Figura egykori igazgatója kérdezte tőlünk a valamikori művház bejárata előtt cigarettázva, előadásra várva, hogy szerintünk a Székelyföldön élő cirka 600 ezer székely miként képes fönntartani 6 színházat, ami nem kevés. „Mert ennyire meg akarunk maradni, ba…a meg”, mondta meg sem várva, amíg legalább kitalálunk bármit is. Történet ez? Olybá tűnhet. A tények dacára.

A kisember, akit felőröl a társadalom | Magyar Hang

Milyenné formál minket a szűkebb és tágabb értelemben vett környezetünk? Erre a kérdésre keresi a választ ifj. Vidnyánszky Attila rendezése.

Amíg nyakkendőcsomóig benne állunk valamiben, amit illik jólnevelten kultúrharcnak nevezni, pedig maga a szó is már-már blaszfémia, de legalábbis nyelvi hülyeség, amikor a tao megszüntetése és mostanáig nem kiváltott forrásai kavarnak újabb vitákat, és elbizonytalanítják a színházi szakma egészét, meglehetősen pontosan betalált ez a mondat. Később csapódott ehhez a kijelentéshez egy kép. Déva felől érkezve kanyarogtunk a hegyi utakon (kilométerben sem kevés jön össze egy válogatás alatt, s amennyit Gábor zokszó nélkül levezetett, az számszerűségével is tiszteletet parancsoló), amikor egyikünknek – át nem gondolt, jóleső hideg sörök – mosdóra lett volna igénye, másikunk kávézni akart, ám valamiért sorra hagytuk el a neonfényes kutakat, pihenőket, míg végül megálltunk egy ködös lapályon, ahol sem kávézó nem volt, sem mosdó, csak egy megbillent, téglával kiegyensúlyozott lakókocsi, benne 60-as izzó fényében hunyorgó kendős, ráncos öregasszony meg vagy fél tonna házi sajt. (Kár, hogy nem csináltam fényképeket.)

HIRDETÉS

Kóvályogtunk a ködben, magunk sem értettük, miért éppen itt, ezen a helyen jött el a megállás pillanata, hogy átéltebb legyen az emlékezés, talán még szemerkélt is egy kicsit. Volt az egészben valami csehovi, miszerint sebaj, majd egyszer, majd legközelebb jó helyen mondjuk együtt és egyszerre, hogy állj, ne tovább! Ahol lesz mosdó meg kávé meg szendvics és sör is. Az biztos, hogy Zalán kávé helyett sok sajtot evett, és Attila a félhomályos háttérben álló konténer mögött talált egy autentikus, szilajul csobogó patakot.

„Szárnyat igéz…” – Avagy gondolatok a kulturkampf mai állásáról | Magyar Hang

Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.

Fel kell találnunk magunk! Lorca írja, hogy „az a nép, amely nem támogatja, és nem fejleszti színházát, ha még nem halott is, haldoklik. És ugyanígy, annak a színháznak, amely — akár kacagtatva, akár megríkatva — nem veszi át népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit — nincs joga színháznak neveznie magát; az inkább játékterem…” Ha nincs kávé, akkor sajt.

Éppen ezért, már Lorca sorai miatt fájdalmas – ha tetszik inkább: szégyenteljes – tény, hogy amikor a minap (még február közepén) számvetést készítve végigböngésztem az addig látott 170 vagy 180 előadást, mindössze 30 kortárs magyar drámaszerzőt találtam. Közülük sokak darabját játszották már az elmúlt évek alatt.

Tehát új magyar darab alig van 15-20, ha némely átiratokat is annak veszek.

Lukas Bärfuss mondatát itt diagonálban vágja meg a jelenvaló: mennyi tény köti össze (teszi érthetővé, haha) a nemtörténeteket. Hozzá kell szokni (?) ehhez is, ahogy a sepsiszentgyörgyi művészbüfében ahhoz, hogy a kis vodka nálunk a nagy. Szép emlék.

Dermesztő posztszovjet maszkabál az Örkény Színházban | Magyar Hang

A kilencvenes évek (és a korábbi időszakok) társadalmának keresztmetszete vonul fel revüszerűen a Secondhand (Szovjetűdök) című darabban.

Különös, hogy mennyi előadás képe maradt meg emlékezetemben, amik a megnézés estéjén visszagondolva rájuk a buszon, néha taxiban, még nem éreztették, hogy valami maradandót hívtak elő bennem. Aztán mégis velem maradtak. Amúgy is azt gondolom, hogy a színház – ha nem úgy alakult is, ha esetleg sikerületlenebb volt, BTW nagy hévvel mellétrafált, csapongó elmével és hatalmas invencióval gondolatok és ötletek felfoghatatlan miriádjait zúdította is a nézőre egy előadás – jó, és igen „menő dolog”. (Mivel sokaknak bejön ez a keresetlen, kimódolatlan szöveg, a „személyes hang”, a megformálatlan, hétköznapi dikció, a bárki vagy mindenki narratívája, hadd mondjam most én is behódolva a korszellemnek, mintegy fraternizálva és kissé infantilisen: a színház menő dolog.

Nem menő viszont, ha „valakik” fentről leszólnak, s kihúzatnak jeleneteket, letiltatnak színészeket, ahogy sajnos erről is hallani történeteket…)

Voltam az egyik peremkerületi színházunkban, amely intézmény nem csupán a helyi közösség „esti program” lehetőségeinek bővítésében lát feladatot, de lehetőségeihez mérten tudatunk és szellemi állapotunk formálásában is feladatot talál, mi több számos közművelődési vagy az oktatáshoz kapcsolódó téma felvállalásában is szerepet vállal. Azon az estén, amikor ott voltam, a nézőtéren szinte csak kamaszok ültek. Ünneplősen, kis zavarban, de azért a szünetben vagányan kimentek rágyújtani. Meglepő volt, hogy az előadásról beszéltek, igen megérintetten. Ifjú padavanok a TschehoV 1. bolygó felé. Mi menő, ha nem ez?

HIRDETÉS

Kell egy tükör, amibe bele tudok nézni – Máté Gábor-interjú | Magyar Hang

A Katona József Színház igazgatója a zaklatási botrányok elmaradt hatásáról, a társadalomkritikáról és az ötvenes éveket idéző listázásokról.

Ehhez is csatolt egy képet a memóriám. A kertvárosi préri közepén, a január végi hideg ködben elúszó buszok távoli fényeit. Színház ott van, ahol játszanak. És hogy csak játszanak, az sem elég. Az egyik helyen drámapedagógiai előadások zajlanak, a másikban közösségi térré, kávéházzá (is) vált a színházi előtér, aula. A világ változik, és támogatandó, ha vannak, akik a változásban is meg akarják őrizni a színház pátoszát, nevelő feladatát, és jó, ha mások magában a változásban (új hatásokban, megosztó, de fontos témákban, dramaturgiákban) látják meg ugyanezeket a célokat. A pontatlan megszólalás, a dilettantizmus nem e választásból fakad. Úgyhogy nem tudom, min is vitatkozunk. (Meglepő viszont, hogy miként írja fölül néha egyfajta „politikai allúzió és dichotómia” az esztétikai, szakmai alapvetéseket. Ha valami eléggé „ilyen” vagy „olyan”, mondjuk, ellenzéki vagy nemzeti húrokat penget, már eleve jónak tűnhetik az ilyen vagy olyan ítészeknek. Holott…)

Láttam számos meglehetősen modoros, „avittas” felfogású előadást, köztük szállongó porban, unottan játszottat, láttam – nem ahogy Térey János nyilatkozta tavaly, bátortalant, hanem kifejezetten és indokolatlanul – vakmerő újragondolást, láttam klásszikus és láttam klasszikus, pontos elővezetést, láttam sok remek független produkciót, átéltem katarzist és a hűha!-élményt, volt, hogy elvesztettem a fonalat, és nagy ritkán szorongva vártam a (negyedik, ötödik súlyos dramaturgiai végpont után a hatodik és végre az utolsó) befejezést, drukkoltam a kortársaknak (mert, ahogy Zalán mondta bölcsen, a magyar táma drámogatása fontos ügy), örültem, hogy nem kevés előadásról írhattam értékelőmben pozitív, támogató véleményt.

Több mint kétszáz előadásból közel hatvan kimagaslóan jónak mondható, ami erős mezőnyt mutat, s tulajdonképpen a szakma egészére nézve örömteli.

Ebből körülbelül harminc a döntés pillanatáig „versenyben” volt, s mind a négyünknél szerepelt. Köztük olyanok is, amelyek műfajuk, vagy épp „műfajtalanságuk”, vállalt eszköztelenségük miatt nem igazán versenybe hívhatók. Ajánlattal is éltünk egyfajta „mikroszínházi” fesztivál vagy kategória elindítására, hogy például a monodrámák vagy a kamaraszínházi méretnél is „kisebb” produkciók se maradjanak ki a megméretkezésből.

Zombik a gazos hegyoldalon – interjú Térey Jánossal | Magyar Hang

Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag, valamint az ötvenes évek kísértő hangulata. A teljes interjú.

Tények, történetek. Kinek mi lesz a tény, mi marad történet gyanánt. Egy biztos. A kérdés (felelősség?, munka?) túlmutat versenyprogramon, szakmai meglátásokon, érveken s döntéseken, miszerint mit kezdünk a tényekkel, hogy írjuk őket történetté, tényekként akarjuk-e előadni a fájó, megalázó történeteket, mondhatni „hatásokká” redukáljuk-e a szenvedéseink, avagy csak szenvedéseink néha fárasztó történetét meséljük, anélkül, hogy a tényekről tudni akarnánk bármit is. Mindenesetre próbáljuk tovább „csinálni”! Akárhogy is!

A szerző író, dramaturg, idén a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik előválogatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,665lájkolóTetszik
2,804követőKövetés
18,400feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Minden hatalom megittasul önmagától – Magyar Hang-ajánló

Nagy Ervin-, Zsiday Viktor- és Timothy Garton Ash-interjú. Riport a szekszárdi cigánynegyedből. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Pártválasztás vagy népszavazás? Brexit, december 12.

A brexitvita magának a demokráciának a lényegéről és természetéről zajlik, s a legkevésbé sem közömbös, hogy a decemberi választás milyen válaszokat alapoz majd meg.