Kollektív bűn, édes szenvedés

Megváltás? Mi a megváltás? – sokszor jönnek zavarba a keresztény emberek, ha nekik szegezik a nehezen megválaszolható kérdést. Hogyan feleljenek olyasmire, amit maguk is legfeljebb éreznek, pontos ismeretekkel azonban nem rendelkeznek, nem is rendelkezhetnek. A titkot (ami nyilvánvalóan szoros kapcsolatban áll az úrvacsorával) a teológusok is kizárólag értelmezni próbálják, megérteni és felfogni azonban képtelenek. A leegyszerűsítő magyarázatok bántóan torzítók, éppen felfoghatóságuk miatt „kontraproduktív módon” pedig gyorsan elterjednek.

Az egyik leginkább közkeletű „tanítás” egy végeredményben kegyetlen Úristennek a kiadás-bevételt a fia közreműködésével helyreállító gesztusát láttatja a keresztben. Nyomában joggal merül fel bennünk erős kétkedéssel: Tényleg igényelt-e „végtelen elégtételt” az emberektől az Úristen? A kereszthalál és a feltámadás középpontjában valóban a haragvó Isten megbékítése, az ember áldozattal való „visszavásárlása” áll? Ez lenne-e a húsvét, a kereszténység legnagyobb ünnepének lényege? „Isten mérges” – mondja a közkeletű felfogásról ironizálva Henri Boulad egyiptomi jezsuita atya.

– A végtelen bűnnel szemben végtelen áldozatot kell helyezni. Isten mondja: menj, és vezekeld le az ember bűnét. A Fiú azt feleli: rendben. Leszáll, meghal a kereszten, az utolsó csepp vérét is kiontja. Kifizette a számlát. Az Atya így szól: rendben van, most már elégedett vagyok. Ezt maguk Atyának hívják? (Hogy kivel kellett Krisztusnak „rendeznie a számlát”? Az ókori egyházatyák nemegyszer állították, hogy magával a bűnös embereket, élőket és holtakat uraló Sátánnal – amikor Krisztus a hitvallásban is elhangzóan „alászállt a poklokra”. A későbbi válaszok ezzel ellentétesen Istent nevezték meg.)

Hasonlóra jut a volt pápa, XVI. Benedek is, mint Henri Boulad, s egyúttal a gondolatmenetben rejlő logikai bukfencre is figyelmeztet. Mert miközben arra gondolunk, hogy a megsértett isteni igazságosságot kiengesztelő, végtelen értékű áldozat a „tartozik-követel” pontos kiegyenlítése lenne, „megmarad az a sejtésük, hogy az egész kiegyenlítésgondolat valójában fikció. Az ember titokban ad valamit bal kezével, hogy azt később jobb kezével ünnepélyes formák között visszavegye”.

Jézusnak nem kellett minket megmentenie, nem is azért jött – mondta két évvel ezelőtti, budapesti látogatásán Henri Boulad. Keleten egyébként is a megváltást sokkal inkább „theószisznak, vagyis megistenülésnek nevezzük”, tette hozzá. A megváltás mint megistenülés természetesen nem istenné válást jelent. Hitvalló Szent Maximosz (akinek egy eretnek bizánci császár 80 éves korában levágatta a jobb kezét, és kitépette a nyelvét, majd haláláig börtönbe vetette) szemléletes hasonlata szerint a megistenülés – melybe beleértendő a Szentlélek eljövetele, a pünkösd is – éppen olyan, mint amikor a tűz átjárja a vasat, és ezáltal az tűzzé válik ugyan, természete szerint mégis vas marad. Isten a megváltással a megistenítéssel az embert a „maga szintjére” emeli, ahogy Pál apostol írja a második korintusi levélben: „Mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.”

Pusztán a megistenülésről beszélve hajlamosak vagyunk viszont megfeledkezni a húsvéti misztérium áldozati jellegéről. Jóléti viszonyaink között ez mintha természetes is lenne. „A mai ember számára nem világos, hogy miért hozza rendbe a szenvedés a bűn által okozott rendsértést, pláne, ha egy ártatlan ember szenvedéséről van szó. A kollektív bűn és büntetés gondolata sérti a mai emberek igazságérzetét” – olvasom a Jezsuita blogon.

A misztériumhoz egy lépéssel talán közelebb visz Jézus kijelentése János evangéliumából: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Akárcsak János szövegének egyik bevezető mondata: „Isten volt az ige.”) Erre figyelve mást jelent akár az a kijelentés, hogy „az Atya elküldte értünk a Fiút”, akár Jézus Márknál olvasható szavai: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Tehát Isten önmagát adja oda, önmagát áldozza fel önként.

Bár misztériumot magyarázni nem lehet, legfeljebb többé-kevésbé pontosan körülírni – vitatható végeredménnyel – II. János Pál 1984-es Salvifi ci Doloris című enciklikájában elgondolkodtató sorokkal találkozhatunk. A pápa részben abból a kereszten elhangzó – máig többféleképpen értelmezett, rejtélyes jézusi mondatból indul ki, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A mondat eredetileg a 22. zsoltárban található, nem mellesleg pedig ugyanígy fohászkodik az ószövetségi Eszter királyné is, amikor népe életének megmentése érdekében vacsorára siet férjével, Ahasvérus perzsa királlyal és (előképe lehet akár a Sátánnak) a gonosz hadvezérrel, Hámánnal. Hasonló módon Jézus is népe, az emberiség életét menti meg, miközben a kereszten ugyanezt mondja. Mert „Jézus megtestesülésében, életében és halálában nemcsak magára vette az emberi természetet – foglalja össze a II. vatikáni zsinat után egyre markánsabbá váló felfogást Tomka Ferenc teológus –, hanem magába vett, magába ölelt minden embert: minden emberrel, szenvedővel és bűnössel egyesült. Ismerős a Szentírásnak e titkot szemléltető képe: hogy mi Krisztus Titokzatos Teste vagyunk, és mindannyian Krisztus tagjai. […] Így egy egészen új, megrázó és hozzánk még közelebbi titokká válik a megváltás és Jézus szenvedése. Mintegy foglalata lehet a titoknak Jézus kiáltása a kereszten.”

Hogyan hagyhatja el azonban Isten az Istent, azaz Isten önmagát? – merülhet fel Jézus kiáltása nyomán a kérdés. II. János Pál 1984-es enciklikája szerint mindez Isten ebben a pillanatban meglévő „szétszakítottságából” következik; a kereszten Jézus személyében összesűrűsödik minden ember az összes (múlt- és jövőbeli) bűnnel és fájdalommal együtt. II. János Pál szerint tehát „Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak a teljességét is átérzi, amit a bűn – az Istennek való hátat fordítás – foglal magában. Emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító ember szenvedését.” Ellentmondásos állapot, amely akár a világegyetem további létét is megkérdőjelezhetné.

Hogy földi ember ennél valamivel többet is megtudhasson a legnagyobb keresztény misztériumról, abban alig néhányunknak lehetett része: Assisi Szent Ferencnek, az azóta szintén szentté avatott páter Piónak. Nekik viszont nemcsak az adatott meg, hogy Krisztus stigmáit, a szent sebeket külsőleg hordozzák, de hogy személyes mélységében is átélhessék a szent titkot: Krisztus kereszthalálát, a megváltást. Életük pedig azt is igazolta: a Krisztus közeli szent élet, a megistenülés a földi körülmények között alapvetően nem lehet más, mint kín, gyötrelem, szenvedés. Amit éppen az a tapasztalat tehet elviselhetővé (a Biblia szerint édes igává), hogy ebben a szenvedésben jól felismerhetően jelen van másvalaki is. A ma embere számára a kép és a lehetőség riasztó. Riasztóbb talán, mint bármikor eddig a történelemben.

„Részt vettem a szentmisén, amely meglehetősen hosszú volt – emlékezett vissza II. János Pál fiatal papként Pio atyánál tett látogatására. – Arcán végig a szenvedés jegyeit fedezhettük fel. Mélységesen szenvedett. Láttam a kezét, melyben a szentostyát tartotta. A stigmák sebhelyét fekete kötés borította. Mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy itt, San Giovanni Rotondóban, az oltáron maga Krisztus mutatja be áldozatát, a vértelen áldozatot, amellyel egy időben azonban az atya kezén lévő vérző sebek mindvégig a keresztre feszített Krisztus áldozatára emlékeztettek bennünket.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!