Biztos meséltem már róla, önéletrajzi elemekben tobzódva, hogy volt idő, amikor napi rendszerességgel írtam borokról. Ehhez szerencsére nem kellett minden este meginnom egy üveg valamit, feltorlódik a mondandó, ha komolyan elmerül az ember némely szubkultúrákban. A borral igenis volt értelme bíbelődni, olyan része volt ez kis magyar univerzumunknak, amely a rendszerváltást követően jelentős fejlődést produkált, színeset, árnyalatokban gazdagot. Tíz év sem telt el – konkrétan 1989/90-hez képest –, és oly szép lett hirtelen, hogy az anyja sem ismert volna rá. Pozitíve.
Később úgy alakult, hogy ha el nem is szakadtunk egymástól, távolodás ment végbe, a szakadatlan pörgés, a heveny borblogolás abbamaradt. Egy időben nemhogy nem ittam és nem írtam bort, nem is olvastam róla. Utóbbihoz azóta sincs kedvem. Ha egykor intenzíven látogatott platformokon találom magamat véletlenül, rosszkedvű leszek, mivel azt tapasztalom: mit sem változtak a témák, érdektelen szövegeket ismételgetnek a népek unalmasan. Háborúzgatnak, csatázgatnak, mintha nem lett volna tegnap.
Egymáshoz való viszonyunk ugyanakkor a helyére került időközben: mármint az enyém és a boré. Tudom, hogy mi érdekel, megválogatom, hogy miért adok pénzt, és viszonylag ritkán csalódom. Kísérletezésre nem sok energia marad, így azt meg is hagyom az elvetemülteknek.
Szepsy | Magyar Hang
A mádi borász etalonná, intézménnyé, tekintéllyé, egyfajta atyaúristenné avanzsált az elmúlt három évtizedben.
Egyebek közt azért is, mert megállapodott ízlésem lett. Csak egyvalami számít: legyen finom a bor. Gyümölcsös, harmonikus, kiegyensúlyozott, jó ivású. Ez fehértől és vöröstől is elvárható, bár előbbi könnyebben viszi át a lécet. A fehéret nem hordózzák agyon, és nyilván a csersavaknak sem szokásuk túltengeni benne. Ők a komolyabb vörösöket billentgetik meg nemritkán. De ha nem teszik ezt, az nagyon jó.
Egy irányba mutató tapasztalataim szerint a leginkább élvezetes, kiegyensúlyozott, barátságos, tartalmas vörösborokat a szekszárdi borvidéken készítik hazánkban. Annál is figyelemre méltóbb ez, hogy nem újszerű jelenségről van szó, évtizede is örvendeztem hasonló felismeréseknek. Azóta is tartják ott a tempót.
A kétezer-nullanullás évek vége felé egyik kedvencem a Szeleshát Szőlőbirtok és Pincészet lett. Ez akkoriban bukkant fel a horizonton. Kiérlelt koncepcióval, arculattal, stílussal. Mindezeknek hála elismerésből és piaci sikerekből is kijutott a családi vállalkozásnak. Hogy az ígéretes start hozott-e további felemelkedést, beágyazódást, nem annyira tudom, azt ellenben látom, hogy már nemcsak belépő szintű kékfrankossal, hanem válogatásokkal is jelen van a Szeleshát a diszkontlánc polcain. Na most ha ott felbukkan egy négyezer forintos magyar vörös – amilyen a merlot-ból, kékfrankosból és cabernet-ből szűrt HáromFiú –, az azért jó a fogyasztónak, mert majdnem biztos, hogy előbb-utóbb akciózni is fogják. És ha akciózni fogják – levesznek az árából például 30 százalékot –, akkor muszáj is venni belőle, meg érdemes is.
Háromból három | Magyar Hang
2018-ban kivágták a rezet a véletlenszerűen vásárolt vörös újborok is, nem csak a hagyományosan megbízhatóbb fehérek.
Így történt, hogy jó néhány évnyi pauza után ismét imaginárius górcsövem alá helyeztem egy HáromFiút. Hogy megállapíthassam: ezen a téren nincs változás. Hál’ istennek. Kaptam a poharamba egy rubinszínű, gyümölcsös-fűszeres illatú, jó közepes testű, bársonyos tanninú, hibátlan balanszú, épp megfelelően érett 2015-ös szekszárdit, és minden kortya-cseppje jólesett. Csúszott, mint a veszedelem. Vissza is mentem utána, hogy vegyek belőle még. Haladéktalanul. Csakhogy alighanem másoknak is jólesett. Korábban, mint nekem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!
