Az isztambuli egyezmény névre keresztelt gendermanifesztumot ellenvetés nélkül írta alá a „keresztény-konzervatív” trollkurzus magyarországi erős embere, Orbán Viktor, míg szavazatok tömegét meg nem szimatolta a nemek közti háborúban és az antifeminizmusban. Amikor aztán Habony Árpád kitalálta, hogy a Fidesz a továbbiakban e téren is trollkodni fog, az egyezmény szövege hirtelen annyira vállalhatatlan lett, hogy azt Magyarország azóta sem ratifikálta. Ezzel a kérdés áldozatául esett a politikai marketing vezérelte intézményes populizmusnak, pedig az egyezmény által tárgyalt problémák nemcsak fontosak, nagyrészt megoldatlanok is.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismertessem azt a három problémát, amely miatt nem tartom helyesnek az egyezmény kritikátlan átültetését a magyar jogba. Kezdem azzal, hogy annyi ízlés és érzékenység igazán szorulhatott volna a külsőségekre mindig érzékeny diplomatákba, hogy egy progresszívnek szánt emberi jogi egyezményt ne egy olyan országban kössenek, amely kifejezetten az emberi jogok és a női egyenjogúság hiányáról híres, és aztán ne úgy hivatkozzanak rá lépten-nyomon, mintha annak normái Isztambulban már a jogi és kulturális minimumot képeznék. Ez a részlet talán nem tűnik fontosnak, jól mutatja azonban, hogy az egyezmény aláírói milyen könnyű kézzel alkotnak orwelli fogalmakat.
Az erdogani recept: illiberalizmus és iszlamizáció | Magyar Hang
Erdogan természetesen éppúgy szimbóluma a nepotizmusnak és a korrupciónak, mint Orbán Viktor – ez legalább olyan erős kötelék köztük, mint az illiberalizmusuk.
Nem szeretnék élő joganyagban olyan világmagyarázatot látni, amely egyrészt legalábbis vitatható, másrészt alkalmas férfiak tömeges krimianalizációjára és diszkriminációjára. Nem hiszek a patriarchátus nagy történelmi narratívájában: nem hiszem, hogy a férfiak eredendően elnyomók, a nők pedig eredendően áldozatok volnának. A férfiak nagy többsége nem bántalmazó, a nők nagy többsége pedig boldog és biztonságos életet élhet a nyugati társadalmakban. Aki abból indul ki, hogy a párkapcsolati bántalmazás történelmi örökség, olyan módszer, amellyel a férfiak kezelik a problémáikat, az nemhogy közelebb, hanem távolabb kerül a megoldástól. Az erőszaknak számtalan oka lehet: alkoholizmus, függőség, pszichés probléma, rossz kulturális minta, személyiségzavar, gyermekkori bántalmazás – és az okok sorának se vége, se hossza. Ezeket egyenként, nemtől függetlenül kell azonosítani és megoldani.
A szociális intézményrendszernek, a megelőzésnek és a hatósági beavatkozásnak mindig differenciáltnak kell lennie, mert minden eset egyedi. Nem a maszkulin démont kell üldözni, hanem azt a démont, amely az erőszakért felel. Nem a férfiakat kell célkeresztbe állítani, hanem az erőszakot kell elfogadhatatlannak tekinteni. Az erőszak számos fajtáját kell – azokat nem összemosva – azonosítani: ilyen a verbális megszégyenítés, a szeretetmegvonás vagy a nyílt fizikai erő alkalmazása. Azt is meg kell érteni, hogy a családon belüli fizikai erőszak sokszor e rossz megküzdések egymást erősítő hatása nyomán valósul meg. A megelőzés nem az első pofon után kell, hogy kezdetét vegye, hanem már az iskolában.
A női test kizsákmányolása - reklámkampány a mellbimbók felületén | Magyar Hang
Szexuális ellenforradalom, vagy mégis inkább szexuális forradalom? Ezt kéne végre eldönteni – és aztán buktassuk meg Orbán Viktort!
Súlyos probléma továbbá, hogy az isztambuli egyezmény a párkapcsolati erőszakkal kifejezetten női oldalról foglalkozik: a nőket és elsősorban a lánygyermekeket igyekszik megvédeni, és nem azokat, akik párkapcsolati vagy családon belüli erőszak áldozatai. Az egyezmény szerkesztői cinikus módon elismerik, hogy párkapcsolati bántalmazás áldozata éppúgy lehet férfi, mint nő, úgy gondolják azonban, hogy a férfiak sérelmeivel majd egy másik egyezmény foglalkozzon – ha akar.
És valóban: a bűnügyi statisztikák híven tanúskodnak arról, hogy az idős férfiak és a fiúgyermekek kifejezetten veszélyeztetett csoportot alkotnak, s az őket érő erőszak kapcsán a látencia és a társadalmi közöny egyaránt nagyobb, mint női áldozatok esetén. Civilizációnk azon az igényen alapul, hogy a jog legyen színvak, ne nézze, ki gazdag és ki szegény, ki férfi és ki nő – ne lásson mást, mint áldozatokat és elkövetőket, esetleg súlyosbító és enyhítő körülményeket. Magyarországon minden héten meghal egy nő, és minden második héten meghal egy férfi párkapcsolati erőszak következtében. Mindegyikük egyformán fontos.
Az isztambuli egyezmény spanyolországi példa alapján fogalmazódott meg – csakhogy a 2005 óta hatályos spanyol törvény tapasztalatai azt mutatják, hogy a kemény és diszkriminatív jogi környezet egyáltalán nem csökkentette a családon belüli erőszak női halálos áldozatainak számát, az öngyilkosságok azonban riasztó mértékben megszaporodtak: számuk évi ezerkilencszázról háromezer-hatszázra emelkedett. A törvény hatályba lépése óta sok tízezer férfit börtönöztek be és tiltottak el gyermekeitől bármiféle bizonyíték nélkül, amire a feministák válasza az, hogy még keményebb törvények kellenek.
Eljár a száj - eljár a kéz | Magyar Hang
Szinte teljes a némaság, holott Soma Mamagésa a semmiért ütött, egy nőt pofozott, méghozzá a létező legnagyobb nyilvánosság előtt.
Nekünk, centristáknak ezzel szemben az a meglátásunk, hogy egy létező problémára adott rossz válasz – különösen, ha ennyire drákói és igazságtalan – soha nem lehet hatékony megoldás. A törvények szigorításával ugyanúgy nem lehet felszámolni a családon belüli erőszakot, ahogy az alkohol- és drogháborút is elveszítik azok a társadalmak, amelyek a problémát nem az oktatás és a kultúra, hanem a büntetőjog felől közelítik meg. Legtöbbször nem a törvények elégtelenek: a bántalmazottakat védő jogszabályok nagyrészt hatósági és társadalmi közöny vagy szakemberhiány miatt nem érvényesülnek.
Egyetértek az intézményhálózat megerősítésével, a megelőzés fontosságával, a tájékoztató kampányok szükségességével és iskolai nevelésbe emelésével, a rendőrség jogköreinek esetleges szélesítésével, mindez azonban nem valósulhat meg az isztambuli egyezmény keretei közt, mert úgy az egész küzdelem radikális feministák irányítása alá kerül, akik nem megoldani, hanem épp élezni akarják a feszültséget, mert kifejezetten érdekeltek a nemek közti háború kiszélesítésében és elmélyítésében – erre építik politikai befolyásukat és egzisztenciájukat. Az isztambuli egyezmény szövegének kilencvennyolc százaléka elfogadható – ha megváltozna benne mindössze ötven szó, nem minősülne többé a nemek közti háború manifesztumának. Amint a „női áldozatok” kifejezés helyét az „áldozatok”, a „leánygyermekek” helyét a „gyermekek” szó veszi át, az egyezmény szövege sokak, sokunk számára elfogadhatóvá válik.
A hús és a sérelem piaca | Magyar Hang
Ha emberi nőstény vagy hím párosodni kíván, szexuális javaival kétféle tőzsdén kereskedhet. Egyik a hús-, másik a metoo-piac.
Ahogy oly sok egyéb esetben, úgy e téren is két radikális szekta polarizálja szükségtelenül a társadalmakat. A célokban maradéktalan, és még az eszközökben is nagyfokú az egyetértés: miért hagyják társadalmaink, hogy a harmadik hullámos feminizmus radikálisai kisajátítsák a nőkről és a párkapcsolati erőszakról szóló diskurzust? Miért hagyják társadalmaink, hogy velük szemben az illiberális trollface hazudja magát egyedüli alternatívának? Miért hagyják társadalmaink, hogy ez a két szélsőséges csoport ésszerű kompromisszumok és hatékony megoldások helyett egymással szövetségben médiaháborút és politikai egzisztenciákat gyártson? Miért hagyják társadalmaink, hogy az áldozatok e küzdelemnek ne a céljai, hanem az eszközei legyenek? Az isztambuli egyezmény szövege jelen formájában elfogadhatatlan – az pedig, hogy az azt szövegező kurzus nem hajlandó a férfiak diszkriminációjáért felelős ötven szót megváltoztatni, épp eleget elmond a manifesztum céljairól.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!
