Bors

Meghalt a nagynéném. Az anyám húga. Az, aki sokkal borsosabban készítette a fasírtot, mint bárki más. Fűszeres volt a fasírtja finoman szólva is, markáns, konkrétan csípős, ezért szerettem, főleg frissen, azon melegében. Én az ilyesmihez gyáva vagyok. Teszek bele mindent, amit kell, borsot is, de kevesebbet, sose szalad meg elég merészen a kezem. Mert mi lesz, ha túlzásba viszem? Inkább óvatoskodom, nehogy ki kelljen dobni a végén az összeset. A nagynéném, aki meghalt, aligha tartott ilyesmitől.

76 éves volt. Tudom, hogy nem szép, talán nem is szerencsés ilyet mondani, mégis: azt hiszem, élhetett volna még. Ehhez csak egy kicsit kevésbé szerencsétlen és nyomorult ország sokkal kevésbé szerencsétlen és nyomorult környékén kellett volna élnie. Ám Ukrajna és Kárpátalja nem vénnek való vidék. Habár: nem való az fiatalnak és senki másnak sem.

Elmentem a temetésére a múlt hét végén, Szatmáron, Máramaroson, Szigeten, Aknaszlatinán keresztül, kicsit körbe, át az Avas-hegységen, a Huta-hágón, tovább a Nereszen alatt. Két okból is így. Egyrészt, hogy ne kelljen találkoznom pökhendi magyar vámosokkal az ukrán–magyar határon visszafelé (cigaretta mennyi van?; semennyi, nem dohányzom; humorizál?; eszemben sincs, leszoktam húsz éve), másrészt, mert azt mondták, rettentő ocsmány állapotban vannak az utak odaát. Régebben választások előtt megcsinálták – a nyugdíjakat is kiutalták olyankor, meg a fizetéseket is –, de most már nem csinálják meg. Aknaszlatinától Técsőig harminc kilométer, még mindig sokkal kevesebb, mint Beregsuránytól vagy Tiszabecstől, az kétszer-háromszor annyi. Harminc kilométernyi zötykölődést fél lábon is kibírunk.

Kibírtuk tényleg. Azt a harminc kilométert. Másfél óra oda, ugyanannyi vissza, egy perccel sem több. Kátyúk, gödrök, por, előzgető, ideges terepjárósok és kamionosok. Országos főút végül is. Egy állam arca. Az első, amit megpillantasz belőle, miután átlépted a határt. A forradalom vívmányainak visszatükröződése egy európai integrációról ábrándozó országban. Az ellopott milliárdok hűlt helyén.

Másnap elnököt választottak az ukránok. Jóval több mint 60 százalékos részvétel országosan, kevesebb mint 50 százalékos Kárpátalján. Többtucatnyi jelölt közül a regnáló elnök, a tehetetlen, ostoba és sunyi csokigyáros, Petro Porosenko és a krakéler showman, Vlagyimir (nem Volodimir, nem bizony, a legkevésbé sem) Zelenszkij ment tovább a következő körbe. Az egyik milliárdos réges-rég (a két évtizede még mindent birtokló szocdem gengszterek közül nőtte ki magát), a másik még csak lesz (a milliók már megvannak), ha gazember mentora nem dobja menet közben. Hogy abban az április 21-ei második körben mi lesz, másodlagos. Utak nem. Európa nem. Békén hagyott magyarok sem.

A politikai abszurd csúcsa: Ukrajnában a nacionalista politikát is azok csinálják, akik csak azután lettek ukránok, hogy abból már sokkal jobban meg lehetett élni, mint korábbi identitástalanságukból. Hogy fontos-e mindez, nem is tudom. A nagynénémet mindenesetre eltemettük tisztességgel. Ő már túl van ezen, és nem készít több fasírtot. Én viszont majd alaposan meg fogom borsozni legközelebb.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/14. számában jelent meg, 2019. április 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/14. számban? Itt megnézheti!