A 22-es surlicéje

Hiszik vagy sem, nem csupán a változatosság gyönyörködtet. Az állandóság is tehet ilyet. Amikor mindig mindent ugyanúgy csinálunk. Egy árnyalattal mégis másképpen. A lényeg, hogy Krk szigetén, azon belül is Krk városban jártam a nemzeti ünnepet tartalmazó hosszú hétvégén, félezer kilométerre távolodva a politikai üzenetektől, és az jutott eszembe jó előre: hál’ istennek nem kell törnöm a fejem a heti témán, kóstolok valami autentikusat, akár bort, akár eledelt, és megírom ügyesen, mintha ezért fizetnének.

Elvégre tényleg azért utazunk, ha utazhatunk, hogy valamennyi szóba jöhető érzékszervünk impulzusoknak örvendezhessen. A látás nem minden. A tenger csodálatos, az ódon városfalak nemkülönben, de gasztronómiai kalandozások nélkül félkarú óriások ők is. Sosem értettem azokat az ember- és honfitársaimat, akik sertésmájkonzervekkel és löncshúsos dobozokkal telepakolt csomagtartókkal indulnak útnak. Rendben, hogy különbözők a szempontjaink, és sokszor muszáj spórolni is – nekem sem ártana mostanában, de még mennyire, hogy nem –, csak hát a legpompásabb kalandokról maradhat le így az ember balgán. Az igazi élet saváról-borsáról.

Szelíden és zárójelben teszem hozzá: olyanokat is ismerek, akik a világ másik felén tartózkodva is rántott húsra és hasábkrumplira vágynak, vagy legfeljebb pizzára, és ha megtalálják az elfogadhatót, onnantól visszajárnak egész héten ugyanabba az objektumba, mint madár a fészkére. A biztonság fontos, a bizonytalanság kényelmetlen, ez lenne a magyarázat? Az ilyesmi tolerálhatatlan!

Akárhogy van: az országokat meg kell kóstolni. Ez belső parancs. Ezen a ponton eljutottunk a témába vágó központi problematikához. Miszerint mivel az országokat újra és újra meg kell kóstolni, folyton ugyanabba az utcába megyünk be mi is. Noha nem úgy, mint a májkonzervesek. Minden országnak vannak állandó sajátosságai. Romániában micsre vágyunk, az oroszoknál pelmenyire, az ukránoknál borscsra, a lengyeleknél zsurekre, a szerbeknél csevapra, a cseheknél knédlire, az osztrákoknál táfelspiccre. Itt sörre, ott borra, amott borovicskára vagy vodkára. Krk szigetén és Krk városában surlicére és zlahtinára.

Itt úszik be a képbe a tőrőlmetszett paradoxon. A helyiek mindenhol pontosan tudják, mit is szeretnénk mi. Ennélfogva az autentikusat már-már csak nekünk készítik. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb mennyiségben. Olykor a sertésmájkonzervre emlékeztető minőségben. Ezt nevezzük leegyszerűsítve turistabolondításnak. Na de mennyire autentikus az, amitől maguk az őslakosok fejvesztve menekülnek? Egyfajta 22-es csapdája ez? Nyilván!

Mi a megoldás? Egy: el kell kerülni turistaként a turistás helyeket? Kettő: fittyet hányva természetes vágyainknak mégis másmilyen célételeket és -italokat választani? Romániában pelmenyit, Bécsben zsureket, Szerbiában táfelspiccet? Vagy mindenhol McDonaldsot? Elnézést: tréfáltam. Mert van harmadik lehetőség is: olyan helyre menni, amely a napjainkban immár gazdagon rendelkezésre álló információk szerint többet akar, mint szimplán megetetni és leitatni az idegeneket. A Krk szigetén és Krk városban található 4 Seasonsben kiváló volt a surlice. Nem pörkölttel, az igaz, hanem füstölt lazaccal. Na és aztán! A fő, hogy csodásan csúszott hozzá a két pohár zlahtina!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!