Betiltva – A NER új hadjárata a valóság ellen

Kicsit több mint egy évvel ezelőtt éltem át életem eddigi egyik legnagyobb traumáját, amikor a hatalmasok úgy döntöttek, hiába az évszázados érték, a vér meg veríték, bezárják a Magyar Nemzetet, a lapot, ahol újságíróvá lettem. Néhány héttel később, pontosan egy évvel ezelőtt pedig átélhettem az egyik legnagyobb csodát is: aktív részese lehettem egy lap, a Magyar Hang születésének. Az első két számot alaptőke nélkül, tördelőnk zuglói egyszobás lakásában, egyetlen számítógépen raktuk össze, és talán magunk sem hittünk benne, hogy sikerülhet. A terv az elején az volt, hogy a nyomdaszámlát majd kifizetjük a lapeladásokból, fizetésre nem is gondolhattunk, és még így is aggódnunk kellett, sikerül-e annyi példányt eladni, hogy legalább a papír költségét fedezze.

Eltelt egy év, még mindig nincs mögöttünk sem oligarcha, sem politikai párt, így naponta élhetjük meg újra és újra a legnagyobb élményt, ami egy újságírót a szakmai életében érhet: a valódi, független újságírást. Csak reméljük, hogy még nagyon sokáig képesek leszünk fenntartani ezt az állapotot, ami elsősorban önökön múlik, Tisztelt Olvasók. Amíg hajlandók áldozni a független lapokra, addig létezik a szabad nyilvánosság szigete, ha azonban nem veszik az újságot, rövid idő alatt mindent elnyelhet a nagy, fideszes médiaprés, és aztán valóban nem lesz másik valóság, csak az, amit a kormánypropaganda kitalált.

Higgyék el, mi mindennap meghozzuk a magunk áldozatát azért, hogy eljuthassanak a valódi hírek önökhöz. A szerkesztőség valamennyi tagja lényegesen kevesebb pénzért dolgozik, mint jó egy évvel ezelőtt, sokan közülünk pedig másodállással egészítik ki a fizetésüket. Talán nem hiszik el, de igaz: van közöttünk olyan is, aki a legínségesebb időkben takarítani járt. Akad, aki balatoni büfében húzta az igát, és két tizennégy órás műszak között írta meg a heti esszéjét, amelynek egyes szám első személyben elmesélt történeteiről mindenki azt gondolja, hogy fikció, pedig…

Én például, amikor nem lapot szerkesztek, egy apró piaci burgerezőben ütöm a kasszát, vágom a zöldséget és kenem a paradicsomszószt a zsemlére. Nem szégyellem? Nem. Az nem az én, nem a mi szégyenünk, ha egy kritikus újságírónak fizikai munkát kell végeznie azért, hogy továbbra is szabadon, függetlenül írhasson. Ha ma ennek ez az ára, akkor vállaljuk ezt is. A szabadságunk nem eladó. Most sem azért árulom ezt el, hogy mártírkodjak. Aktuálissá tette azonban piacolásomat egy minapi hír. Történt ugyanis, hogy a Fővárosi Önkormányzat Csarnok és Piac Igazgatósága kitiltotta a Mindspace nevű civil szervezetet Budapest összes piacáról. Az indok az volt, hogy a vásárcsarnokokban, piacokon nem kívánnak semmilyen politikai megnyilvánulásnak helyet adni, különös tekintettel a kampányidőszakra.

Tehát, hogy értsünk a szóból: már a piac is az övék. A hely, ahová sokan éppen azért mennek, hogy eszmét cserélhessenek. A nyugdíjas asszony, aki tíz éve eltemette az urát, sokszor nem is annyira paradicsomért jön, hanem azért a pár jó szóért, amit a zöldségessel vált. Máshol nem is hall élő szót, otthon csak a televízió és az a másik valóság várja. Vagy ott az a negyvenes családapa, aki három műszakban robotol egész héten a gyárban: minden tizedikén jön, fizetéskor, olyankor visz az egész családnak a burgerből meg a házi rétesből, ez a nap ünnep otthon. Amúgy ő jól keres, a többiekhez képest – mondja –, neki havi „százharminc” is összejön 12 órában, hajnali vagy késő esti, esetleg hétvégi műszakokkal. De van a gépsoron bőven olyan, aki csak „kilencvenet” kap, mert képtelen teljesíteni az irreálisan magasra állított darabnormát, pedig szerencsétleneket még éjszakai műszakba is berakják – ömlik belőle tovább a keserűség. Szeme alatt hétről hétre nagyobb az árok, fénye egyre mattabb.

Mesélhetnék itt napestig a piaci arcokról: az állami gondozásból nagykorúságuk betöltésekor az utcára lökött fiatalokról, akiknek jó részéből néhány év alatt emberi roncs lesz. Műanyag drog, kannás bor és hajléktalanság, sokuknak ez a sorsuk. Úgy kóvályognak a Piactéren, mint akikből a lélek már rég elszállt, s csak a reménytelenség marad fáradt, vézna testükben. Vagy a katonáról, aki hónapok óta várja, hogy újra a határra vezényeljék, és nem érti, miért nincs rá szüksége a hazának az egyre élesedő migránsok elleni „háborúban”. Értetlenségét pedig jobb híján alkoholba fojtja.

Még sohasem láttam ennyit a magyar valóságból, mint ebben az egy esztendőben, amióta a piacon dolgozom. Ha itt nyitott szemmel jársz, szembesülhetsz 2019 Magyarországával, a reménytelenséggel, a közönnyel és a nyomorúsággal. Akárhogy próbálják betiltani, a piac maga a tömény politika, és bizony nem éppen az öltönyös NER-ifjoncok terepe.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/19. számban? Itt megnézheti!