Gyilkos, szép szavak – Kossuth és a trónfosztás

Naponta sulykolják, hogy az európai parlamenti választás sorsdöntő lesz. Érdemes hát megfontolni történelmi tanulságokat, amelyek közül három is kerek évfordulóval kínálja magát épp a mostani kampány idején. Március 19-én volt 75 éve, hogy Hitler puskalövés nélkül megszállhatta hazánkat, május elején volt száz éve, hogy érdemben döntöttek a trianoni országhatárról, és április 14-én volt 170 esztendeje a debreceni trónfosztásnak. Most erre, a legrégebbi eseményre összpontosítunk.

1848. szeptemberre eldőlt, hogy az 1814–15-ös bécsi kongresszuson lefektetett összeurópai hatalmi berendezkedés megmarad, vagyis a London–Párizs–Berlin– Bécs–Szentpétervár ötszögben folyik tovább az európai politikai-hatalmi élet. Petőfi ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Európa csendes, újra csendes”. A bécsi udvar az új helyzetben egyesíteni akarta a birodalom had- és külügyét, ezért az áprilisi törvények átszabását kezdeményezte – később ez lett a kiegyezés tartalma, ám addig eltelt több mint 18 év.

Magyarországon 1848. szeptemberre kaotikus helyzet alakult ki. Az áprilisi törvények hatására rövid úton fellázadtak a délvidéki szerbek, tőlük függetlenül a horvátok, az erdélyi uniót elutasították a románok és a szászok (együtt a lakosság majd 70 százaléka). Júniustól dúlt a polgárháború, rendkívüli állapotot hirdetett a kormány. A kormány, amelynek legélesebb kritikusa nem más volt, mint a pénzügyminiszter, Kossuth Lajos. A nagy hatású újságíró a szerényen önmagáról elnevezett hírlapban úgy támadta a kormányt, mintha annak nem volna ő maga is a tagja.

1848. szeptemberre a magyar politikai elit éleslátó tagjai felmérték, hogy a forradalom zsákutca. Széchenyi beleőrült az önvádba, Eötvös emigrált német földre, Deák hazament Zalába, miután Batthyány Lajos, látva a helyzet tarthatatlanságát, lemondott. Kossuth elérte, amit akart, ő lett az ország vezetője. Nagy nemzeti erőfeszítés árán 1849. áprilisra sikerült előkészíteni egy hadjáratot a császáriak ellen – és nem egészen négy hét alatt hat csatát nyert a honvédség. Kossuth a negyedik (a váci) győzelem után úgy döntött, hogy kimondatja a Habsburg-ház trónfosztását. Az országgyűlésben nem volt többsége, ezért népgyűléssé alakította át az eseményt, és a Nagytemplomban a debreceni kálvinisták igazi protestáns népünnepélyt tartottak, közfelkiáltással detronizálták a Habsburgokat. Kossuth Lajos élete csúcspontján, oldalán Bethlen Gábor díszkardjával, letette a kormányzói esküt.

A debreceni Függetlenségi nyilatkozat államjogilag fokozta a káoszt, diplomáciailag pedig pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amire Kossuth számított. Egyfelől hiába deklarálta a 3. pont kossuthi ékesszólással, hogy Magyarország „az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép” – egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy csak az léphet be, akit befogadnak. Márpedig az európai egyensúlyi politikának szüksége volt a Habsburgok közép-európai birodalmára, így a nyilatkozat eredménye annyi volt, hogy minden nagyhatalom tudomásul vette a cár május 9-ei bejelentését a „segítségnyújtásról”. Másfelől a nyilatkozat egy bizonytalan határú, területű és közjogú államot deklarált, röviden: felszámolta a Szent István alapította államot.

Nem kisebb baj volt az sem, hogy a tavaszi hadjárat dicsőséges volt, ámde eredménytelen, a kitűzött célt nem sikerült elérni, a császári haderő megszállva tartotta az ország jó részét. Igen gyorsan bekövetkezett, ami szükségszerű volt, a kossuthi Magyar Álladalom alig négy hónap alatt összeomlott. Örök tanulsága a kossuthi szabadságharcnak, hogy felelős politikus csak reális célt tűzhet ki. Aki rosszul méri fel a nemzetközi helyzetet, benne hazájának súlyát és erejét, az bűnös, hazárdjátékos.

Kossuth azt hitte, szónoklataitól meghatódik a világ, és ez igaz is volt számos népünnepélyen. Ámde Palmerston angol külügyminiszter vagy Alexis de Tocqueville politikatudós, aktuálisan a francia második köztársaság külügyminisztere nem ájult el a szép szavaktól. Előbbi az alsóházban ezt mondta: „Magasabb tekintetek is vannak, amelyeknek minden államférfi szemében fontossá kell tenni Ausztria fennállását.” Utóbbi 1852-ben már egyenesen így értékelt: „Kossuth befolyása rendkívül ártalmas volt. Ha ő nincs, lehet, hogy Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, amelynek Magyarország lett volna a legerősebb tagja…”

A magyar nemzet 18 évi tetszhalállal, a Szent István-i egységes, megbonthatatlan magyar állam eszményének megszűnésével fizetett azért, mert hitt Kossuth Lajos gyönyörű álmainak.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!