A tényleges és az álságos nemzeti radikalizmus

Hogy a nemzeti együttműködés rendszerének stabilitása kapcsán milyen fontos a Fidesznek a centrális pozíció, már az is jelezte, amilyen bestiálisan a Jobbikra és Vona Gáborra támadtak, mert szakítani próbáltak a cigányozó-zsidózó radikalizmusukkal. A Jobbik elindult a centrum felé, mert nála a Fidesz meggyőzőbben és átélhetőbben volt akár szabadságharcos kuruc, akár legitimista labanc, így a párt vezetése a jobbközépen látta meg a politikai túlélés esélyét, s mert tagjai közül sokan megértették, hogy Magyarországnak józanságra, stabilitásra és kompromisszumkészségre van szüksége – túl régóta tart, és túl sokat pusztított már a törzsi háború. Vajon a rossz értelemben vett számítás vagy a jó értelemben vett hazafiság volt a döntő tényező? Nem tudni, de talán nem is számít.

A Fidesz kegyetlen háborút indított a Jobbik ellen: százmilliókra büntette, buzizta, csicskázta, árulózta, sorosozta. A társadalmi békét óhajtók jogosan remélhetik, hogy mindaz a kétség, amit ez a politikai közösség a demokrácia, a jogállam és Európa iránt hordozott, Orbán Viktor kormányzása nyomán eloszlott: a miniszterelnök megtanította a jobbikosoknak, mit jelent a demokrácia, a jogállam és az európaiság hiánya, ha rajtuk gyakorolják.

Amikor Orbán Viktor számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Jobbikban zajló küzdelmet elvesztette, s így az Vona Gábor nélkül is a néppárti úton marad, szétszakította a pártot. A nemzeti együttműködés rendszerének propagandaorgánumai, amelyek addig Volner Jánost képmutató, susnyásban sz*pató szexőrültként, Toroczkai Lászlót zavaros hátterű, militáns futóbolondként, Novák Elődöt veszedelmes gyűlöletkeltőként ábrázolták, egyszer csak mézes-mázas interjúkkal, megértéssel és egyetértéssel várták őket stúdióikba. Mindössze a Jobbikból kellett kilépniük, s máris államférfiakká nemesültek. Orbán Viktor és hűbéresei nem pusztán a Jobbikot bomlasztották velük, nem pusztán arra szervezték és tartják őket, hogy titokban készült hangfelvételeket szivárogtassanak, és nyilvánosan mocskolják azokat, akikkel nemrég még örök testvériségben esküdöztek a Szent Koronára: a Fidesz vezetői új szélsőjobboldalt akarnak szervezni belőlük, hogy így szerezzék vissza a centrális erőteret, mert rettegnek, hogy rájuk ég az, amivé váltak.

A Fidesz 2010 óta arculatát lassan, de biztosan nemzeti radikálissá formálta. Az Orbán Viktor lelkéért zajló küzdelem Antall József és Csurka István közt végérvényesen eldőlt: a miniszterelnök uralmát a fülkeforradalmat követő évtizedben már ez a zavaros, összeesküvés-elméletekkel, gyűlöletmítoszokkal és nemzeti traumákkal terhelt szellemiség hatja át. A nemzeti radikalizmusnak a fentiek mellett nyilvánvalóan van egy fényes oldala is a népi írók tradícióból merítő baloldaliságával, Németh László értelmiségi felelősségérzetével és Csurka István jobb napjain gyakorolt globalizációkritikájával – ennek azonban a milánói divatnegyedből öltözködő, Ibizán kokainozó, német autógyárakkal üzletelő, kínai és orosz érdekeket kiszolgáló, kultúrát megvető fideszes újburzsoázián egyáltalán nincs semmi nyoma.

A Fidesznek három elismerhetetlen titka van. Nem konzervatívok, hanem ők a szélsőjobboldali trollface. Nem keresztények, hanem gátlástalan és cinikus vállalkozók. Nem nemzetiek, hanem a nemzetközi illiberális elit tagjai. Kokainisták és globalisták – csak meg kell nézni, milyen engedelmesen szolgálják ki Brüsszelben a technológiai, mezőgazdasági és autóipari részvénytársaságokat.

A Mi Hazánk, a MIÉP és a Független Kisgazdapárt „nemzet felemelését szolgáló együttműködésére”, a Toroczkai László által létrehozott Nemzeti Légióra, az egyenruhás-bakancsos masírozás nosztalgikus felidézésére a Fidesznek azért van szüksége, hogy mindezek eltakarják a legszembeötlőbb hazugságukat, amelyet nem ellensúlyoz sem a magyar zászlóval előadott pózolásuk, sem a keresztény egyházakkal folyó bratyizásuk, sem a harminchárom évesen harmincöt milliárdot érő Tiborcz István közszereplőtlenítése: a Fidesz nemcsak Európában, hanem Magyarországon is a jobbszélre sodródott. A centrális pozíció visszaszerzése bőven megéri Orbán Viktornak még azt is, ha Toroczkai László elvisz a Fidesztől három vagy négy százalékot – akár többet is. Megéri neki, hogy akár a Fidesz orgánumaiban is elhangozzék, hogy Magyarországon nincs sem jogbiztonság, sem közbiztonság, számos település – ahol nincs kellő erővel jelen a magyar állam – arra szorul, hogy Toroczkai László Nemzeti Légiója tegyen rendet. Ez eddig elismerhetetlen volt, de ha kellően soviniszta, militarista és rasszista retorikával adják elő, csak hadd jöjjön!

Orbán Viktornak megéri beemelni a Mi Hazánkat abba a szűk körbe, amelynek tagjai kedvezményesen bérelhetnek felületet órásplakátjaiknak: ezen a könnyített pályán csak a Fidesz és két háziasított ellenzéki segédpártja, az MSZP és a Mi Hazánk kapja meg a közvélemény-formálás akciós lehetőségét. Bőven van pénz a Mi Hazánknál egyenruhákra, és a budapesti villamosmegállókban is hirdethetik a politikai centrum kisajátított és elhiteltelenítésre szánt üzenetét: „Se Gyurcsány, se Orbán! Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!” Ezek azok a hirdetési felületek, ahová a Momentum Mozgalom nem rakhatta ki a plakátjait.

Arra a kérdésre, miként lehet véget vetni a nemzeti együttműködés rendszerének, nincs garantált válasz. Jól látszik ugyanakkor, hogy azok, akik a legtöbbet tudják a magyar társadalomról, akik a legintenzívebben monitorozzák a szociológiai változásokat, akik pénzt és időt nem kímélve kutatják számtalan szervezetükkel a közakaratot – tehát Orbán Viktor, Habony Árpád és Rogán Antal –, középen látják rendszerük Achilles-sarkát: a centrumból való kizuhanásban és az onnan érkező kihívásban. Jól tudják, hogy amíg a baloldalt az ő uralmukat előidéző Gyurcsány Ferenc vezeti, s amíg ők erős kézzel és a kellő kommunikációs gesztusokkal uralják a jobboldal lelkét, maguk helyett pedig Toroczkai Lászlót és gittegyletét masíroztatják, sem jobbról, sem balról nem kell kihívástól tartaniuk.

Sok rosszat lehet és érdemes is elmondani a Fidesz vezetőiről: hibáik, tévedéseik és gyengeségeik közismertek, aljasságuk, romlottságuk és rossz ízlésük legendás – ha azonban valamihez, hatalmuk megőrzéséhez igazán értenek. A fennmaradó kérdés: a Fidesz vajon automatikusan visszagravitál a centrumba attól, hogy a maga helyére fasisztákat telepít? Vagy ehhez változni is kéne?

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!