Trónok harca – a fegyverletétel

A huszonegyedik század első nagy, kultikus eposza, a Trónok harca című tévésorozat színvonala akkor kezdett meredeken zuhanni, amikor elfogyott az alapanyag: az adaptációhoz már nem állt rendelkezésre a regényfolyam, George R. R. Martin ugyanis lassabban írt, mint amilyen ütemben a sorozat évadai készültek. A szerző teremtő géniuszát az HBO forgatókönyvírói megközelíteni sem tudták, a mitikus erőt sugárzó cselekményt így váltotta fel az utolsó évadokra némi langymeleg nosztalgiába ágyazott, olcsó utánérzés.

A hetedik évad záró epizódjai pedig még a fenti minősítést sem érdemlik ki: a legócskább hollywoodi akciófilmek filléres kliséi és romantikus drámák ezerszer elfüstölt, hitvány fordulatai elevenedtek meg a képernyőn. Bármiféle előzmény nélkül csapódott a nézők arcába mindaz, ami csak idegen George R. R. Martin epikus mesterművétől, s aminek a tévésorozat világrengető sikere mindvégig a kategorikus tagadására épült. A sorozat producereit fékevesztett kapzsiságuk és kevélységük meggyőzte arról, hogy képesek a regényíró helyébe lépni, sokszor pedig annyi tisztelet sem szorult beléjük, hogy legalább megpróbáljanak megfelelni a regényciklus szellemiségének.

Csak mert Mozart nem fejezte be a Requiemet, az még teljes értékű mű, és senkinek semmi szüksége nincs arra, hogy egy Salieri megpróbálja kitalálni, miként fejezné be Mozart, ha még élne. Még kevésbé volna kívánatos, hogy Fásy Ádám és bűntársai, Postás Józsi, Bunyós Pityu, Sláger Tibó meg Márió, a harmonikás az általuk népszerűnek vélt stílusban kíséreljék meg Mozart életművének koronáját szórakoztató mulatósegyveleggé kiegészíteni. A fenti példa nyilván durva és sértő, a hetedik évad végének gyalázata azonban feltétlenül indokolttá teszi. (Vigyázat, innentől spoilerveszély!)

A záró évadra – hála a Hét Istennek – a showrunnerek kissé visszavettek rossz ízlésükből, talán mert már a Star Wars mítoszának további tönkretételét tervezgetik. Ennek eredménye egy néhol hangulatos, helyenként a sorozat klasszikus epizódjait idéző befejező évad lett, amelyet bosszantó történetvezetési hibák és következetlenségek sora s leginkább a lélek és a szellem hiánya jellemez. Tagadhatatlan ugyanakkor, ezúttal legalább nem érezte azt az egyszeri rajongó, hogy fulladásig nyomják alá a fejét a plázakultúra szervetlen hulladékába. A záró évad fényét egyértelműen Emilia Clark játéka képezi, az angol színésznő fölényesen nőtt fel az őrült királynő szerepéhez: női messiásból kifogástalan meggyőzőerővel vált vérszomjas tömeggyilkossá.

A döntés, hogy a Trónok harcát végül a Stark ház nyerje, a rajongói igények szemérmetlen kiszolgálásának szándékával született, és alapvetően idegen a történetfolyam szellemétől. Ned Stark és gyermekei egyértelműen a mitológia legnépszerűbb karakterei – naiv jóhiszeműségük valamennyi szenvedésük és az őket illető általános rajongás legfőbb forrása. E rajongást szolgálják ki azok a gyalázatos fordulatok, melyek George R. R. Martin regényciklusában soha nem fordulhattak volna elő – fájdalmasan hűtlenek a történetfolyam szellemét képező bölcsességhez, a hatalom természetének kegyetlen logikájához, amelynek nyomán a jóság és a siker Hollywood évszázados hazugságáról mit sem sejtve bizony nem jár kéz a kézben: a jó ugyanúgy elnyerheti méltatlan büntetését, ahogy a gonosz a mesés vagyont és a Vastrónt.

A sorozat végére ehhez képest Ned Stark három életben maradt gyermekéből egy a hat királyság ura, egy Észak királynője, egy pedig az Éjkirály gyilkosa és női Kolumbuszként új kontinensek felfedezője lesz. Az opuszt záró jelenetek szinte mindent megtagadnak, amit George R. R. Martin hosszú évadokon át tanított a huszonegyedik század nemzedékeinek politikáról, uralomról és az emberi természetről.

S a záró jelenetek minden korábbinál fájdalmasabban tagadják a regényíró hibátlanul kidolgozott karaktereinek belső dinamikáját: komolyan vehetetlen, ahogy a Sárkánykirálynő fanatikus harcosai – akik az imént még hadifoglyok torkát vágták át – úrnőjük halála után lemondanak a bosszúról, mert egy áruló törpe előad nekik három érzelmes mondatot arról, mennyire elég volt már az öldöklésből. Abból, amit a Makulátlanokról és a dothrakiakról tudunk, nyilvánvalóan következik, hogy a királynő gyilkosát azonnal felkoncolják – s vélhetően az összes fellelhető északit kivégzik, majd Deres ellen vonulnak, hogy elégtételt vegyenek a Starkokon. A Makulátlanokat vezető Szürke Féreg a záró epizód elején pusztán azért fegyvert emelt Havas Jonra, mert az meg akart menteni egy Lannister-katonát. Hogy higgyük el, hogy ugyanez a Szürke Féreg imádott királynőjének meggyilkolása után ugyanezt a Havas Jont szó nélkül futni hagyja?

Ha mindezt elhisszük, akkor a korábbi évadokban nem lehet hinni – ha pedig nem hisszük el, marad a kérdés: mi értelme volt ezt leforgatni, már azon kívül, hogy az HBO busás hasznot kaszál.

A Trónok Harca azért bírt mitikus erővel, mert George R. R. Martin minden romantikus hazugságot lefejtett a hatalomról, a politikáról, az emberi vágyak sötétségéről, a kapzsiságról, a romlottságról és a démoni gonoszságról. Olyan kegyetlenül őszinte, pesszimista és szkeptikus volt az emberi természet iránt, hogy általános élmény volt: ezért a férgesült világért teljes joggal érkezik el végzete, az Éjkirály. Westeros és Essos annyira viszolyogtatóan gyűlöletes volt, a szereplőket annyira csak hűvös érdekük vagy forró gyűlöletük mozgatta, hogy a hitelesség élményét soha nem veszélyeztette a giccs. Azért volt a Trónok harca ilyen kiszámíthatatlan és ilyen katartikusan újszerű, mert nem követte a szórakoztatóipari tradíciót, nem engedett az olcsó katarzis, a könnyed siker, a népszerű happy end csábításának – így kapott valamennyi történés korábban példátlan mértékű súlyt és tétet. Fájdalmas, hogy épp azok nem értették meg ezt, akik hosszú éveken át dolgoztak a regényfolyam képernyőre adaptálásán.

George R. R. Martin pesszimizmusa az emberi jellemről, a pénzről és a hatalomról a sorozat lezárásának visszataszító képében nyert végső igazolást. Az HBO vastrónján olyan döntések születnek, amelyeket látva joggal formálódik százezrekben a dühödt érzés, hogy össze kell törni a kereket. A Trónok harcát, amelyet az ezredforduló regényíró-fejedelme megnyitott, és korunk nagy eposzává emelt, nem lett volna szabad ilyen hűtlen és megalkuvó módon lezárni. Amit az HBO a maga fölényes diadalának szánt, nem lett egyéb, mint nyomorúságos fegyverletétel. Nem maradt más, csak a vigasztaló remény, hogy George R. R. Martint a képernyőn bevégződött gyalázat művéhez méltó irodalmi lezárásra inspirálja majd.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!