Életmentés

Ami itt van, az nem időjárás, siránkozhatnék, ha szokásom lenne siránkozni időjárásból fakadó viszontagságok miatt – oké, elismerem, hogy a plusz 36-ot és a még többet nem bírom, attól undorodom –, és ha nem lettem volna felkészülve erre a kalandra jó előre. Tapasztalásnak viszont érdekes, hogy egyik nap még tavasz van, hétágra süt a nap, 15-nél is többet mutat a hőmérők úgynevezett higanyszála, aztán 12-re ébred az ember, és az időjósok azt jósolják, hogy kora délután esni fog a hó, heves légmozgások kíséretében, ami kétségkívül be is következik. Viharos gyorsasággal.

Amikor bemegyünk a Hazret Szultan mecsetbe, amelynél nagyobb egész Közép-Ázsiában nincsen – miért lenne kisebb, itt nem kicsi semmi sem, egyébként azzal együtt is lenyűgöző, hogy vadonatúj lévén nem érezni az évszázadok leheletét –, akkor már hűvös van, de még csak az eső szemerkél. Amikor kijövünk, már havazik, és amikor odaérünk a Bayterek-toronyhoz, hogy esetleg felmenjünk, és kilássunk belőle, akkor nem megyünk fel, mert száz méternél messzebbre aligha látnánk. Ekkor már mínusz kettőnél járunk, és élesen csapódna az arcunkba a hó, ha hajlandók lennénk arra fordulni, amerről a szél fúj.

Történik mindez április 30-án, Kazahsztán fővárosában, amelyet néhány hét óta már nem úgy hívnak, ahogy azelőtt. Megfordultam itt-ott életemben, még ha durván extrém körülmények között nem is, de azt hiszem, ez volt a legtavaszibb hóviharféleség, amihez szerencsém lehetett. Elteszem emlékbe.

Miként elteszem az egész Nur-Szultant is nyilván – lánykori nevein: Asztana, Akmola, Celinográd, Akmolinszk, talán nem hagytam ki semmit, ha mégis, lehet reklamálni – a jégkorong-világbajnoksággal egyetemben. Amikor ezt a szöveget írom, még kevesebbet tudok, mint a kedves olvasó, amikor olvassa, most annyi látszik fixnek, hogy a magyar válogatott a feljutásról legfeljebb csak matematikailag ábrándozhat, matematikai ábrándozás azonban per definitionem nem létezik. Ellenben szerdai állapotok szerint az is megtörténhet, hogy kiesünk a csudába, vagyis a divízió 1/B-be, ahol még nem jártunk azóta, hogy az évtized elején az akkori erőviszonyok mentén osztották ketté a másodvonalat. Mindazonáltal egyrészt reméljük, hogy nem történik ilyen, másrészt ha megtörténne, most az egyszer, akkor mi lenne? Semmi, legközelebb visszakapaszkodnánk, mint a pinty (végül sikerült a bantmaradás – a szerk.).

Egy szó, mint száz, megy magának az élet tovább, párhuzamosan is, keresztül-kasul is, az a fontos, hogy meg ne álljon még egy darabig. A vb mellesleg most közel sem puszta szórakozás nekem, kemény munka is, ezért három napon keresztül semmi időm nem volt, hogy kiszabaduljak az ilyen-olyan szendvicsek szegélyezte gasztronómiai kalodából. Vasárnap a gépen szendvics, este szendvics, hétfőn-kedden a jégcsarnokban szendvics, és azt is meg lehet unni, ami finom. Ami nem az, arról jobb nem is beszélni.

Micsoda dráma lett volna, ha ennek a havas napnak – hó-napnak, akartam írni eredetileg, kár, hogy a magyar helyesírás nem mindig hagyja kibontakozni az embert – a legeslegvégén, úgy éjféltájban végre el nem megyek vacsorázni egy helyre, ahol olyan remek életmentő szoljankát ehettem, hogy a fülem kettéállt tőle. A bárányhúsos kolbász a bónusz volt utána. Receptet most nem írok, mert a szoljankát még sosem próbáltam elkészíteni. De el is döntöttem most, hogy hazamegyek, és veszem hozzá a bátorságot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!