A legvidámabb szarkofág

Nem emlékszem kristálytisztán, de amikor a baráti társaságunkban elkezdődött az esküvői kör, valami olyasmit mondogattunk egymásnak mi, ritkán összefutó, országosan szerteszét szórt cimborák, hogy egykor házibulikban, most lakodalmakon, aztán keresztelőkön, végül temetéseken fogunk találkozni, s ez húsz-huszonöt esztendeje inkább tűnt viccesnek. De már nem. Arról ugyanis nem volt szó, hogy az utolsó kört már negyvenesként megnyitjuk.

Várjuk a gyereket az iskola kapujában. Furcsa társaság vagyunk, összejárunk hetente ötször, köszönünk egymásnak, összemosolygunk, néha egy-egy rövidke mondatra is „fussa”, ám neveket nem tudunk: a szemüveges kisfiú édesanyja, a copfos kislány édesapja. Hétfőtől péntekig ugyanott, ugyanakkor egybegyűlünk, hogy tíz perc múltán szétrebbenjünk.

Megszoktuk egymást. Észrevesszük, ha valaki hiányzik. A középkorú anyuka két-három délutánt követően lett téma; pedig milyen szép házuk van, mekkora autójuk, és a férje is jól keres, mintha ezek a tárgyiasult, kézzelfogható életelemek megóvnának bárkit a bajtól. Pár hét után tért vissza közénk, lesoványodva, a fejét olyan kendővel és úgy takarta, gondosan, jól választott, a szín és a minta is telitalálat, és amúgy sem állt tőle távol a lazább öltözködés, de mégis, mi pedig próbáltunk úgy ránézni, hogy ne úgy nézzünk rá. Nyilván nem sikerült.

Hallottad? Te tudtad? És nem volt semmi jele? Az elmúlt néhány hónapban megannyiszor feltett, megírt kérdések. Még csak harmincnyolc volt. Negyvenöt évesen három hónap alatt. Egy gyerek maradt utána. Kettő. Három. Hullunk, mint a legyek. Nők, férfiak válogatatlanul. Valami megöl minket. Elhúzom a függönyt, a májusi égre visszatértek az őszi fellegek, az apró kertet uraló fámra tekintek – így hívom, az én fám –, betegen érkezett, a kertészetben még örültek is, hogy megszabadultak tőle, azóta ápolgatom, gyógyítgatom, s lám, mily hatalmasra nőtt. Őt sem szeretném itthagyni. Hess, ilyenekre még csak nem is gondolunk!

Nézem a Csernobil című sorozatot. Azt hittem, ismerem a történetet, de annyira más így, olyan erős lett a film, mintha ott lennék én is, s ha vége az epizódnak, még hosszan bámulok magam elé, de nem motyogok, hogy ez hogy történhetett meg, hiszen tudom, hogy történhetett meg, csak idő kell, mire kijövök a szorításból. Van egy jelenet az első részben, amely sehogy sem megy ki a fejemből. Az atombiztos bunkerbe húzódott két főelvtárs képtelen elfogadni a valóságot, hogy a reaktormag is felrobbant, ezért odaküldik az egyik főmérnököt, győződjön meg róla a saját szemével, mármint hogy a mag érintetlen. Szerencsétlen pedig az épület tetejéről belenéz a lángoló atommáglyába. Aztán pár kockával később egy pillanatra látjuk, hogy a két nagy elvtárs a bunkerben ordítozik a már halálán lévő, vörösen foszló arcbőrű emberrel, hogy higgye el, nem azt látta, amit látott. Ez volt a szocializmus.

Vagy ott a másik rész, amikor rengeteg ember halála árán sikerül eloltani a tüzet, s a központi bizottság ülésén egyszerre két egyenértékű jó hírről számolhat be az akciót irányító pártvezető, miszerint ugye már nem lángol az erőmű, és közben sikerült megakadályozni, hogy bármiféle információ Nyugatra szivárogjon. Agyrém.

Kamaszok voltunk. Egész nap a játszótéren lógtunk. Reggel le, este haza, a kettő között bicaj, nagyrakás – ó, pardon, ez belterjes kifejezés –, fűcsomóval rohangáltunk egymás nyomában, hozzá kellett vágni a menekülőhöz, úgy lett ő a fogó, pecázás a Bodrogon vagy valamelyik ideiglenesen hazánkban tartózkodó tónak megmaradt szántóföldi belvízen, hanyatt feküdtünk a réten, csajokról, pasikról dumáltunk, arcunkat lehunyt szemmel fürdettük a zsongító napfényben. Tizenéves ifjak voltunk, két pofára habzsoltunk mindent, zöldséget, gyümölcsöt, epret, egrest, persze mosatlanul is, mert hát mi bajunk lehet tőle, megdörzsölöd a korai almát a farmerodban, szép, csillogós, egészséges piros lesz tőle, hamm!

Ha a Központi Fizikai Kutatóintézet munkatársai nem hívnak fel néhány bölcsődét és óvodát egy közeli utcai telefonfülkéből, hogy lehetőleg ne vigyék ki a kicsiket a szabadba, mert extrém napsütés várható, suttogó propaganda sem lett volna. De úgy rémlik, hogy hozzánk, a távoli Zemplénbe még ez a fővárosi utcahang sem nagyon érkezett meg, s a nem létező pánik tetőpontján anyukám kétszer tette a csap alá a vasárnapi kirántott húshoz való salátát, mert ennyit mintha már bemondott volna a televízió is.

Tegnap megint jött a hír, hallottam-e, nem hallottam, tudtam-e róla, nem tudtam; és nem, én sem láttam semmi jelét. Újabb kortársunk küzd az életéért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!