Egy Julija Melamed nevű publicista azon filozofál a Gazeta.ru virtuális hasábjain – kedden, amikor még csak két nap telt el a seremetyjevói tragédia óta –, hogy micsoda verbális-morális káosz bontakozott ki a történtek után az interneten. Mindenki ütlegel mindenkit, ordítanak, toporzékolnak, köpködnek, gyalázkodnak. Onnan indult a csata, hogy látni felvételeket, amelyeken csomagokkal a kezükben csúsznak emberek a csúszdán, úgy menekülnek a lángoló Sukhoi Superjetből. Ha nem a bőröndjeikkel törődnek, többen is megmenekülhettek volna, ezeknek a szemeteknek kellett volna bent égniük, harsogja a nép. Julija Melamed azt írja – miközben az ítélkezők fölött ítélkezőket elítélők motivációit is próbálja mérlegre tenni –, hogy egy kommenttel ért egyet: ezek a táskások-bőröndösök ugyanazok, akik nem kapcsolják ki a telefonjukat a színházban. Mert számukra nem fontos betartani az együttélés alapvető szabályait. Mert nem érdekli őket önmagukon kívül senki más. És sok mindent elmond mindez az orosz társadalom állapotáról. Merész párhuzam.
Annak ellenére is, hogy személy szerint nem tudok elképzelni irritálóbb otrombaságot – úgymond a hétköznapokban –, mint a színházazás közbeni okostelefonozás. Legszívesebben moziban is leütném a fejét az ilyesmire vetemedő tinóknak – képletesen –, időnként meg is esik, hogy szólok, amikor felforrok végképp. Ez azért nem jó, mert így végképp kiakadok, totálisan kiesek a ritmusból, percekig tart, mire visszanyerem műélvező képességemet. De a színház durvább. A színpadról látni, ha világítanak a nézőtéren.
Múltkor is Budaörsön, amikor negyedszerre néztük az ifj. Vidnyánszky-féle Liliomfit – a négy, az semmi, Bosnyák Viktória írónő vagy negyvenszer látta –, az előttem ülő személynek nem volt elég lefényképeznie a nyitójelenetet, azonnal meg is kellett osztania a fotót a közösségi pöcegödörben. El kéne tenni most már, mondtam. Eltette. Mindazonáltal az első negyedóra számomra elveszett. Van rosszabb is. Vecsey Miklós az elmúlt hetekben legalább kétszer szólt ki József Attila-előadásából a Pesti Színházban, mert rendre akadt valaki, aki nem bírta már az üzenőfala nélkül. Ott dolgozik ez a vibráló tehetségű ember a színpadon, egyedül, szíve, lelke kint, és ezek ott lent tőrőlmetszett droidok immár. Minek vettek akkor jegyet? Lehet, hogy ajándékba kapták?
Moszkván keresztül jöttünk haza Asztanából hétfőn. Vagy Nur-Szultanból. Ahogy tetszik. Aeroflottal. Átszállással a Seremetyjevói nemzetközi repülőtéren. Hajnalban tudtuk meg, mi történt előző este. Amikor kiértünk, egy óra késést jeleztek előre, mire túljutottunk az ellenőrzésen, már két és felet. Lett belőle három, a torlódások miatt egy órát köröztünk Moszkva felett, rázott végig, mint a veszett fene, lekéstük az első budapesti járatot. Mindegy, átraktak a következőre.
Még korábban, 10 ezer méter fölött, miközben Ufa magasságában elmajszoltam a meglepően tisztességes reggelit – sajt, felvágott, almás palacsinta melegen, kávé; lehetett volna omlettet és zabkását is választani –, azon morfondíroztam egyebek közt, hogy milyen fura szerzet az ember. Hiszen egyáltalán nem izgul amiatt külön is, hogy nemsokára konkrétan ott lesz, ahol alig tíz-egynéhány órája negyvenegyen meghaltak. Ehelyett a csatlakozás miatt izgul. Mert persze otthon szeretne lenni mielőbb. Aztán a landoláskor, majd a felszálláskor is láttuk a roncsokat. Csak az eleje volt meg az SSJ-nek. Nem hiszem, hogy bárki is elővette volna a telefonját, hogy készítsen róla egy-két szuper fotót. Messziről, a kisablakokon keresztül úgysem lettek volna használható minőségűek.
Gazda Albert írásait itt olvashatja!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/19. számban? Itt megnézheti!
