Alkotmányos nyomor

Öt magyar bíró – egy kaposvári, egy székesfehérvári és három budapesti – az Alkotmánybíróság elé vitte azt a szabálysértési törvényt, amely büntetőjogilag szankcionálhatóvá, a rendőrség által üldözendővé tette, ha a valaki az utcán él. Az Országgyűlés kormánypárti kétharmados többsége – biztos, ami biztos – az alaptörvénybe is belevéste – sokadik kiegészítésként –, hogy senki nem élhet életvitelszerűen a közterületen. Ilyen előzmények után talán nem kellett volna nagy meglepetést okoznia az Alkotmánybíróság döntésének, amelynek értelmében a hajléktalan emberek börtönbe zárása nem ütközik az alaptörvénybe. Nem volt váratlan ez a döntés, hiszen a Fidesz–KDNP kétharmados többsége fabrikálta az alaptörvényt, a jogszabályt pedig olyan testület vizsgálta meg, amelynek tagjait ugyancsak ez a kétharmad választotta meg.

Hiába volt tehát várható döntés, még így is hangos tiltakozást váltott ki az ellenzéki oldalon, igaz, csak a jogvédő szervezetek és az alkotmányos alapelveinket fontos, megőrzendő értéknek tartó demokraták körében. Az pedig, hogy öt alkotmánybíró is különvéleményt fogalmazott meg, azt jelzi, hogy akadnak még olyanok, akik nem tartják jogállami megoldásnak a hajléktalanok vegzálását.

Az alkotmánybírák többsége viszont arra az álláspontra jutott, hogy „az alaptörvény értékrendje szerint a nincstelenségre, a hajléktalanságra senkinek nincs joga, ez az állapot nem az emberi méltósághoz való jog része”. Merthogy „éppen az okozna sérelmet, ha az egyént az állam magára hagyná anélkül, hogy gondoskodna róla, mivel az emberi méltósághoz való jogot súlyosan sérti az embernek az emberi társadalomból való kiszorulása”.

Vagyis az Alkotmánybíróság logikájából az következik, hogy mivel az állam nem hagyja magára az egyént, ezért aztán az egyénnek nincs is joga ahhoz, hogy hajléktalan legyen.

Első ránézésre érthetetlennek tűnik, hogy mi a baj ezzel, hiszen ez alapján úgy is értelmezhető lenne ez a döntés, hogy az alkotmánybírók lényegében azt mondták ki, mindenkinek joga van ahhoz, hogy fedél legyen a feje fölött. Ezzel szemben viszont nincs joga ahhoz, hogy szabadságjogát például akként gyakorolja, hogy minden e világi javadalmát, jószágát hátrahagyva a nincstelenséget, a hajléktalanságot válassza, hogy kirekessze saját magát a társadalomból. Mert ha ezt tenné, akkor az állam erőszakszervezetei alkotmányosan léphetnének fel vele szemben a büntetőjog eszközeivel.

Lássuk be, van ebben – a jogtudósok által kiizzadt alkotmánybírósági döntésben –, a joggal való bűvészkedésben valami velejéig romlott…

Mindenki tudja, aki itt él Magyarországon, hogy a mi hajléktalanjaink nem extrém szabadságvágyból, nem a társadalmi rendszerrel való szembenállásuk kifejezése végett élnek az utcán. Nem ők akartak a „társadalmi kirekesztettség” állapotába kerülni,egyszerűen így alakult az életük, sok esetben önhibájukon kívüli okok miatt kerültek rossz helyzetbe, a hajléktalanok közül sokan éppen a rossz törvényeink, a kormányaink szociálpolitikája, a hatóságaink nem megfelelő működtetése miatt váltak földönfutóvá.

Őket hasba akasztani egy ilyen döntéssel egy semmire sem jó blabla. Az állam nem fog holnap másképpen gondoskodni róluk, mint tegnap, viszont most már alkotmánybírósági határozatot lobogtatva küldheti rájuk a rendőröket, ha ledőlnek egy padra a parkban a nyári kánikulában, ha találnak egyáltalán olyan padot, amelyet még nem hajléktalanmentesítettek: vagyis alakítottak úgy át elválasztó vaspántokkal, hogy azon csak ülni lehessen.

Az Országgyűlés, magát keresztény értékrendűnek valló kétharmados többsége szívfájdalom nélkül megszavazta a hajléktalanság büntetőjogi eszközökkel való üldöztetését, miközben távolmaradásával bojkottálta az ellenzék által kezdeményezett parlamenti döntés meghozatalát, amely a kilakoltatástól védte volna meg a gyermekes családokat.

Az önkormányzatokat felügyelő egyik kormányzati megbízott hivatala megtiltotta, hogy egy országgyűlési képviselőnek adatokat szolgáltassanak a polgármesteri hivatalok arról, hogy az elmúlt időszakban hány kiskorú gyermeket érintettek a kilakoltatások, és közülük hányat emelt ki a családjából a gyámhatóság, mert utcára tették őket a végrehajtók.

Mindenki tudja, hogy hazánkban nincs megoldva az összes hajléktalan emberhez méltó ellátása, ezért aztán nincs az az alkotmány, nincs az az alaptörvény, nincs az a fából vaskarika, ami megengedhetné a büntetőjog alkalmazását a nincstelenekkel szemben.

Az egyik alkotmánybíró, Schanda Balázs különvéleményében azt írta, hogy „a lakhatási szegénység társadalmi kihívását az Alkotmánybíróság nem tudja orvosolni, azonban alkotmányvédő szerepében sem feledkezhet meg a társadalmi valóságról”.

A társadalmi valóság pedig nagyon bonyolult tud lenni. Nehéz például magyarázatot találni arra, hogy miközben a lakhatási szegénység korunk egyik megoldhatatlan problémájának tűnik, addig a fővárosban csaknem négyezer önkormányzati lakás áll üresen...

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!