Különböző himnuszok

Hajszálra ugyanaz a sült kolbász, ami szezon közben 2 euró volt a pozsonyi Ondrej Nepela-jégcsarnokban, most 6 euró, zajlik az A csoportos világbajnokság, jön a sok külföldi, költekezzenek, nekik így sem drága, az élmény meg úgyis megfizethetetlen. Tényleg az, hatalmas volt a hangulat hétfőn is az orosz–csehen, telt ház, még szép, jó fejek voltak a szlovákok eleve, elmentek Kassára, nekik a Steel Arena az otthonuk a csoportkörben, a cseheké Pozsony, mindenki örül, virágzik az üzlet is.

A csehek vérmes népség a jégkorongban, mindenki azt hiszi, hogy békések és szelídek, isszák a sört, eszik a sült kolbászt, 6 euróért, olvassák közben Hrabalt, a légynek sem tudnának ártani. Tényleg nem ártanak, ebben a sportban olyan nincs, nem is volt, ez nem háború, ez fesztivál, de azért van bennük hevület, ezekben a csehekben. A jégen is, provokálós-irritálós hokit csinálnak sokszor, ezen a vb-n is, pláne az erősebbek ellen, a svédeket el is kapták így a legelején. Az oroszokat nem bírták, fejet kellett hajtaniuk a nagyobb tudás előtt, beszedtek három gólt, nem lőttek egyet sem. De legalább kifütyülték őket, mindent, ami orosz, a csapatot az összes sztárjával együtt, a páholyból nézelődő Vlagyiszlav Tretyakot, minden idők legjobb hokikapusát, a végén a himnuszt dettó. Jégkorongban mindig a végén van a himnusz, csak a győztesnek játsszák el.

Himnuszfütyülés Kassán is volt, ott a szlovákok játszottak Kanadával, kétszer vezettek két góllal, 2-0-ra és 4-2-re, még 4-5 után is egyenlítettek, és amikor már a hosszabbítást várta a publikum, az utolsó előtti másodpercben, szó szerint akkor, a kanadaiak emberelőnyben belőtték a hatodikat, a hajó elment. A szlovákok elől egy ideje elmegy rendszerint. Úgyhogy fütyültek. Ahelyett, hogy elénekelték volna az övéket az övéiknek. Biztos szépen szólt volna, 8 ezer ember torkából, a szlovák himnusz eleve dallamos, magával ragadó is, pláne ha sokan éneklik egyszerre.

Mindazonáltal a szurkolók utólag nem szoktak himnuszt énekelni, ez echte magyar találmány. Nem is emlékszem, mikor kezdődött, de biztos, hogy jégkorongban volt ilyen először, sok-sok évvel ezelőtt, és nemrég meglepetten tapasztaltam, hogy futballon is van már, legalábbis amikor jól megy a csapat.

Jégkorongban mindig van, mert ha veszít, akkor is jól megy mindig. Vagyis egyszer nem volt, amikor Kijevben kilátástalanul és lélektelenül játszottak a lengyelek ellen, és kikaptak 2-0-ra. Meg majdnem az idén sem, Asztanában, a szlovénok elleni 0-6 után. Nem is kellett volna, de egy alkoholos befolyásoltsággal bajlódó drukker elkezdte, és akkor már hülyén vette volna ki magát, ha belefojtják a dallamot. Belefojtás így is volt, néhány vehemensebb fickó elkezdett kurvagyengézni, amit a futball környékéről hozhattak magukkal, és aminek ebben a szubkultúrában nincs keresnivalója, akkor sem, ha a csapat összességében tényleg harmatos. Úgyhogy lenyomták ezeket a többiek.

Ezzel együtt lehet, hogy a himnuszolást mégis abba kéne hagyni, addig volt megható, felemelő, egzotikus, ameddig új volt, amióta a kanadaiak is felfigyeltek rá 2016-ban, a szentpétervári világbajnokságon, azóta hanyatlik a sztori, nincs igazi hőfoka és ünnepélyessége már, hétköznapivá lett, giccsessé, beleszürkült a kontextusba. A jégkorong viszont sose legyen szürke, maradjon csak színes és esztétikus.

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/20. számában jelent meg, 2019. május 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/20. számban? Itt megnézheti!