Illegalitás

Mennek az évek, jönnek az évek, azért a komcsik pártja kemény, vonuljunk máma illegalitásba, hátha van remény – dúdolgatom ezekben a napokban megint, persze csak magamban, befelé, fennhangon semmiképp. Egyrészt azért nem, mert kappanhangom van, másrészt azért nem, és ez a fontosabb, mert az illegalitás alapvető szabályrendszere így kívánja. Mindazonáltal nem is az én privát illegalitásom az érdekes ebben a pillanatban – és ebben az írásban különösképpen –, hanem a fenti Cseh–Bereményi-idézet első fele. Hogy a komcsik pártja kemény – mármint a „komcsiké”, ezt legyen szíves minden nyájas olvasó bizonyosfajta idézőjelek között érteni –, arra nem először csodálkozunk rá az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk csak 1994-re vagy 2002-re, ajjaj, mi mindent köszönhetünk ezeknek az évszámoknak. Akarom mondani, „köszönhetünk”.

Mindazonáltal ne is feszegessük, ne is bolygassuk a múltat, elég kalandos nekünk a jelen is. Amelynek egyik mókás – vagyis „mókás” – különlegessége, hogy a Demokratikus Koalíció lett hazánk messze legerősebb ellenzéki pártja. Olvastam ezzel kapcsolatban egy-két cikket – „véletlenül” –, és kétfajta megfejtést láttam kirajzolódni belőlük. Az egyik úgy véli, a DK kikecmeregni látszik a karanténból, amelybe elnökének fergeteges kormányzása következtében bezáródott az ősidőkben, a másik azt gyanítja, hogy a „Klára asszony”-effektus érvényesült. Az volt a fontos, hogy ez a Ferenc nevű figura „szerényen” háttérbe húzódott, és vele született exhibicionizmusát erőszakkal megsorvasztva hagyta végre, hogy becses neje legyen az európai parlamenti kampányban a frontasszony. Hát ezen nincs is semmi morfondírozni való. Nyilvánvaló, hogy mi a megfejtés.

Kétség sem férhet hozzá, hogy Magyarországon hosszú évek óta ellenzékváltó hangulat van, évről évre újabb és újabb messiásokat várnak azok, akiknek az uralkodó messiások nem felelnek meg így vagy úgy. Mindegy, hogy kire szavazunk, vélekednek ők, csak ne legyenek nagyon ellenszenvesek, illetve durván elhasználódottak se. Egy: mivel csomóan durván elhasználódtak – a szocik után az elempések és a jobbikosok is –, ezért tört előre határozottan a városi fiatalok körében a Momentum. Kettő: mivel Klárának sansza sincs az ellenszenvességi versenyben Ferenccel szemben – aki eleve verhetetlen ezen a téren –, ezért nőhettek nagyra tavalyi önmagukhoz képest a „demokraták”. Egyszerű, mint az egyszeregy.

Nem tudom, mekkorákat ünnepel a siker után Ferenc, mert csak szőrmentén követem a fejleményeket – „illegalitásból” –, és azzal sem vagyok tisztában, hogy egészen pontosan milyen következtetéseket vont le a pasas, de enélkül is úgy sejtem: ha ráérzett volna az árnyékba húzódás édes ízére, és nem akarná magát önbizalommal telve újfent előtérbe tolni, akkor előbb-utóbb össze is szedhetné magát Magyarországon valamiféle ellenzék.

Más nem is kellene hozzá első körben, csupán annyi, hogy Klára asszony visszakergesse az urát a tűzhely mellé egyszer s mindenkorra. Ott úgyis jól érzi magát a jóember, ért hozzá, otthonosan mozog azokban a régiókban. Ez közismert. Nemhogy könyv, app is van róla. Ráadásul Ferenc gasztrofilozófiája korszerű és befogadható. Receptjeinek többsége nem a hagyományos ételekről szól, inkább arra szeretné bátorítani az embereket, hogy ne érjék be a szokásos ízekkel, főzzenek kicsit merészebben. „Kicsit.” Pont ez a lényeg!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!