Kinek a kudarca? Igenis jelentős félsiker volt a Dunakanyar megmentése

Amennyiben a dialektikus materializmustól örökölt „megszűnten megőrizni” formulának volt valaha értelme, akkor a magyarországi rendszerváltozásra nézve volt. A megszűnt gulyáskommunizmus élcsapata sikeresen őrizte meg – s busás haszonnal váltotta készpénzre – befolyását az új világban, az ország megőrizte tekintélyuralmon nevelkedett szolgai lelkületét, a több párt pedig megőrizte az egypárt jó szokását, hogy szeretett népe feje felett s megkérdezése nélkül intézkedjen. Szomorú látni, hogy magáról a rendszerváltozásról is e megszűnten-megőrzés ködös és eleve ködösítésre szánt terminusaiban gondolkodunk. Legutóbb ezt a Magyar Hangban megjelent, Nekik erőmű – nekünk fiaskó című cikk juttatta eszembe.

A harmadában-negyedében sikerült politikai átalakulásnak annak idején igenis jelentős félsikere volt a Dunakanyar megmentése, heves és elhúzódó küzdelemben a dunai duzzasztógátak elszánt hazai híveivel. A Horn-kormány még 1998-ban is a teljes vízlépcsőrendszer megépítésére készült, s emellett agitált. „A villamos energiát előállító erőmű építésének elgáncsolásáról” szóló suttogó propaganda közhelyei azóta újra és újra előkerülnek, olyan jóhiszemű írásokban is, mint ezúttal.

Már-már közmegegyezésszámba megy, hogy ha Bős–Nagymaros nem is volt valami remek üzlet, mégsem kellett volna kiszállni belőle akkor, amikor már majdnem megépült. Nem is értem, hogy a szocializmus építéséből miért szálltunk ki annak idején. Hiszen az is majdnem megépült, és nekünk addigra már rengetegbe került. Akik így gondolkodnak, vajon tényleg azt szeretnék, ha a Dunakanyarban Esztergomtól Visegrádig egy naponta kétszer leürülő víztározó hullámzana emeletmagasságú gátak között? Vagy elhitték, hogy ha magunk is közreműködünk a Duna elterelésében, akkor a Szigetköz és a Csallóköz élővilága kevésbé pusztul, mint így?

A nagymarosi duzzasztásról, sajnos, a szlovák fél egy percig sem kívánt lemondani. Ezért nem tartotta elfogadhatónak sem az Antall-kormány, sem a Duna Kör 1990-ben a Vavrousek-féle, „mindkét fél számára kedvezőnek tűnő megoldást”, amelyet a Magyar Hang cikkírója emleget. Még hevesebben tiltakoztak azok a szlovák tudósok, mérnökök és csallóközi környezetvédők, akik nálunk jobban tudták, milyen súlyos károkat okoz majd a kiliti víztározó és az oldalvízcsatorna a felszín alatti ivóvízbázisnak, a folyami és vízparti élővilágnak, nem utolsósorban a Csallóköz akkoriban még szinte színmagyar lakosságának. Azóta ezek a károk sorra bekövetkeztek, akit érdekel a táj és lakóinak kálváriája, megrendítő beszámolót olvashat róla a Somorján megjelenő Fórum című társadalomtudományi szemle utolsó két számában, Murányi Veronika tollából. De 1990-ben még az sem tűnt képtelenségnek, hogy a korábban a vízlépcsőrendszer ellen nyilatkozó Václav Havel elnök Csehszlovákiája velünk szép egyetértésben tekint el a kommunista múlt vasbeton emlékművének üzembe helyezésétől.

1997-ben a hágai Nemzetközi Bíróság még meg sem hozta ítéletét, amikor a kormánypárti média idehaza már régen azt sulykolta, hogy a pert elveszítettük. Ez az üggyel kapcsolatos legnagyobb és legkártékonyabb hazugság. A Horn-kormánynak azért volt erre szüksége, mert eltökélt szándéka volt, hogy az ítélettől függetlenül Vladimír Meciar markába csap, építkezik és fizet. 1998-ban ezt megakadályozta ugyan a tömeges tiltakozás és a szocialista-liberális koalíció bukása, de az egymást követő kormányok azóta is ezzel mentegetik magatartásukat: hogy a sziklaszilárd vízlépcsőlobbi és a Duna-védők között ingadozva miért nem élnek a hágai végzésben foglalt kedvező lehetőségekkel.

A Nemzetközi Bíróság ragaszkodott a jogfolytonosság elvéhez, tehát a két kormány eredeti megállapodását nem semmisítette meg. De állásfoglalásában minden lehetséges módon kinyilvánította, hogy az 1977-es államközi szerződés „olyan eszközöket bocsátott a felek rendelkezésére, hogy tárgyalások útján bármikor új egyensúlyt tudnak keresni a gazdasági és az ökológiai követelmények között…” (103. §) és azt is lehetővé teszik, „hogy az újabb környezetvédelmi normákat beépítsék a közös egyezményes tervbe” (112. §). Akkor már senki sem gondolta, hogy a bírák majd eltiltják Szlovákiát a megépült mű használatától. Magyarországot ellenben felmentették minden, a szlovákok által hangoztatott építési, illetve kártérítési kötelezettség alól, és belefoglalták ítéletükbe a magyar álláspont sarkalatos pontját: „kulcskérdés a környezetre gyakorolt hatás (…) A környezeti kockázatok megítélésénél a jelenlegi normákat kell figyelembe venni (…) a múltban megkezdett tevékenységek folytatása során is. (...) (A feleknek) kielégítő megoldást kell találniuk az Öreg-Duna medrébe és a mellékágakba juttatandó víz mennyiségére a folyó mindkét partján” (140. §).

Azt sem rejtették véka alá, hogy ezen mit értenek. Amikor a 143. §-ban kijelentik, hogy a felek részéről a megkívánt jóhiszeműség bizonyítékának tekintenék, ha tárgyalásaik során igénybe vennék egy harmadik fél közvetítését és szakértelmét, az Európai Bizottság 1993-as vízmegosztási javaslatával példálóznak, márpedig az a Duna mindenkori vízhozamának felét biztosította volna a főmeder és a mellékágak számára. Szerintünk is ez lehetne a megegyezés alapja és a tájrehabilitáció kiindulópontja.

Hágában tehát kimondták ugyan, hogy a demokratikusan megválasztott magyar kormánynak nem volt joga megszűntnek nyilvánítani két kommunista diktatúra megállapodását, az ügy érdemi részére nézve nagyobb jelentősége volt annak, hogy egyidejűleg megállapították az erőszakkal teremtett – és sajnos azóta is fennálló – status quo jogszerűtlenségét. Állásfoglalásuk szerint Csehszlovákiának nem volt joga, „hogy Magyarország beleegyezése nélkül ekkora vízmennyiséget tereljen el”, mert ezáltal „egyoldalúan átvette egy közös természeti erőforrás felett az ellenőrzést” (85. §.).

Nem a hágai ítéleten és nem a Duna-mozgalmakon múlt, hogy ezt a jogsérelmet azóta sem sikerült orvosolni. Az egymást követő magyar kormányok következetlen, felemás magatartását látva szlovák szomszédaink azóta sem hajlandók méltányosabb vízmegosztási megállapodásra. Ezt, birtokon belül lévén, könnyen megtehetik. Mi pedig azóta sem vettük igénybe a bíróság által szorgalmazott európai közreműködést, hiába vált időközben a két ország az Európai Unió tagjává. Pedig az uniós vízkeretirányelvek ismeretében nem kétséges, hogy ez a lépés melyik fél számára ígérne kedvezőbb kimenetelt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!