A szomszéd bora

Kétféleképpen állhatunk hozzá a témához, mint amúgy mindenhez, ami a szomszéd tulajdonát képezi, beleértve a kertjét, a nőjét és bármijét. Tehát vagy jobb a szomszéd bora, mint a miénk, vagy rosszabb – a lényeg, hogy a különbség hatalmas. Ha beállítottságunk magyarosan pozitív, akkor eleve azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a legnagyobbak, hej, hej, nyomunkba sem ér senki ezen a földön. Még a nyomorult franciák sem, hiszen ők békát zabálnak, és miattuk van Trianon. Az osztrákokról, a horvátokról, a szlovénokról, a románokról nincs mit beszélni, sehol sincsenek a mi kékfrankosunkhoz és furmintunkhoz, Egerünkhöz és Tokajunkhoz képest.

Mi közük van nekik a borkészítéshez egyáltalán? Ha viszont a beállítottságunk magyarosan negatív, akkor egyebet sem csinálunk, csak lázasan keressük a példákat, amelyekhez hozzámérődve kellőképpen kicsiként ábrázoltathatunk önarcképeinken. Ez nem is borkérdés, ez általánosabb.

Egy-két kiragadott példa alapján így lesz mintaállam lassan-lassan Szlovákiából és Romániából is. A személyes kedvencem Észtország, amely bizonyos furcsa és megmagyarázhatatlan okokból huzamosabb ideje tejjel-mézzel folyó kánaánként tündököl a magyar sajtó hasábjain és a közvélemény politikai-intellektuális hülyeségekre fogékony elméiben. Nos nem: Észtországot Kánaánnak csak komoly megszorításokkal lehet titulálni, ami a digitális evolúció ottani szintje ellenére is tényfaktum.

Ám az észtek nem készítenek bort, mivel a klimatikus adottságok nem teszik lehetővé a szőlőtermesztést hálistennek. Készítenek viszont bort a fentebb említettek közül a horvátok. Akik mellesleg régi kedvenceim, elsősorban isztriai malvazijáiknak köszönhetően. A héten épp egy refoscót iszogattam meg a Veraldától, szuper volt.

Ugyanakkor azt olvastam véletlenül, hogy miközben mi, magyarok csak szenvedünk az olaszrizlingjeinkkel, addig a horvátok olyan grasevinákkal nyűgözik le a népeket, hogy ihaj. Helyben vagyunk, mint mondani szokás. Szó se róla, Baranyában és Szlavóniában valóban ki bírják vágni a rezet a grasevinából. (Míg el nem felejtem: az olaszrizling és a grasevina egy és ugyanaz.) Avagy kihozzák belőle a maximumot. Pont úgy, ahogy nálunk is képesek erre jó néhányan. Az ország összes szóba jöhető szegletében. (Itt lehetne sorolni a neveket ha nem is napestig, de egy izmosabb bekezdés erejéig okvetlenül.)

Persze nem vitás, hogy miközben az olaszrizlingnél nagyobb területen semmi sem terem hazánkban, aközben még mindig nem lett kitalálva, hogy pontosan mit is szeretnénk tőle. Vannak erre kísérletek és kezdeményezések. Hogy igazán szárba szökkennek-e valaha, egyszer talán meglátjuk. De addig is becsüljük meg mindazokat, akik elkezdenek együtt gondolkodni és cselekedni is. Akár az olaszrizlingről van szó, akár a szekszárdi kadarkáról, akár a villányi cabernet francról, akár legújabban az egri palackról.

Közben nyilván a szomszéd borára is szükség van. Legalább két okból. Ha finom – mint a Veralda refoscója! –, az az egyik. A másik, hogy kontextus nélkül soha semmi érvényeset nem tudhatunk meg magunkról sem. Egyet mindazonáltal érdemes szem előtt tartani. Ami nem a miénk, abból csak a jót vesszük észre. Minthogy nincs állandóan a szemünk előtt. A magunké ellenben teljes terjedelmében előttünk van mindig. Bölcs gondolat, nemde?

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!