Az én Kárpátaljám

Azt találtuk ki a gyerekkel a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című Pesti Színház-előadás rajongóiként – írta Vecsei H. Miklós, rendezte ifj. Vidnyánszky Attila –, hogy miért ne tekinthetnénk meg ezt a remekművet idegenben is. Akkor kezdődött ez a kitalálás, amikor megtudtuk, hogy a társulat turnéra megy vele Erdélybe – Hegedűs D. Géza Márai Sándor-estjét is vitték –, így az idegenben végső soron idézőjelek között értendő. Az ötletet naptáregyeztetések követték, annál inkább, hogy személy szerint régebb óta szerettem volna ismét körbeautózni a tágabb értelemben vett környéket. Mert igaz ugyan, hogy év elején voltam Csíkban rohanvást, egy-két éve pedig egyrészt Bukarestet is megjártuk, közbeiktatva egy nagyszebeni megállást, másrészt Máramarosban néztünk széjjel viszonylagos alapossággal, de Kolozsváron például régen nem jártam. Úgyhogy a mesterterv úgy rakódott össze, hogy egy éjszaka Nagyszeben, egy éjszaka Székelyudvarhely – a Kinekkel a középpontban –, egy éjszaka Kolozsvár. Ügyesen kifundáltam részletekbe menően.

A túra annak rendje és módja szerint le is ment, úgy is mondhatnám, hogy a várakozásokat már-már meghaladó módon sikeresnek bizonyult. Néhány közbeeső állomást ugyan kihagytunk – Segesvárt, Körösfőt, kicsit mindig lassabban szalad a jármű az ember alatt, mint ahogy kalkulál –, de azokból sem az összeset, Tamási Áron sírjánál azért megálltunk, odaadó híve vagyok a mesternek, még évfolyamdolgozatot is írtam annak idején a munkásságából.

Viszont mostanában sokat olvashatni arról, hogy a kiemelt turisztikai célpontok őslakosainak nem kevés helyen elegük van a rengeteg érkezőből. Nem tudom, hogy Erdélyben is felmerültek-e már effajta berzenkedések, ám azt igen, hogy Szeben főbb terein és utcáin akkora volt a nyüzsgés – hétköznap! –, mint Cesky Krumlovban vagy a budapesti bulinegyedben. Szerencse, hogy el lehetett távolodni mellékutcákba, azok úgyis izgalmasabbak. Emellett arra sem feltétlenül számítottam, hogy Korond és Körösfő egybefüggő kirakodóvásárrá transzformálódott a korszerű kihívások jegyében. Hát így nem is okoz búslakodást, ha nem fér bele a tempózásba a megtorpanás.

Mindazonáltal azt a felfedezést tettem, hogy Erdély – ezen belül főleg a Székelyföld – teljesen olyan, mint Kárpátalja. Máramarosban is volt hasonló benyomásom, ott még a szénaboglyák is egyező kinézetűek az egykori szűkebb pátriámban előfordulókkal. Szóval olyanok a házak, olyanok az emberek, olyan a táj, olyan a por is. Egyvalami nem olyan, de ennek nem hangsúlyozható eléggé a fontossága: az utak. Ha nincsenek utak, akkor semmi sincs. Minden ország annyit ér, amennyit az útjai mutatnak belőle. Kösz, EU! Úgyhogy el is határoztam: ha bármikor hazai levegőre vágyom ezentúl, nem Beregszászba vagy Técsőre megyek, hanem Udvarhelyre. Mondjuk. Vagy Szebenbe és Kolozsvárra. Esetleg Aradra vagy Brassóba. De akár Nagybányára és Máramarosszigetre. Szinte mindegy. Ami kisebb, jó lesz Kárpátaljának. Ami nagyobb, az meg annál is jobb lesz.

A Pesti Színház-vendégjáték nyilván szintén rendben volt. Idegenben is. A 35 Celsius-fokos színházteremben is. Ötödszörre vagy hatodszorra is – nem emlékszem, pontosan hányszor láttuk ezzel együtt. Ezek a fiatalok érzik ezt a színházdolgot mélyről, aminek ez az Arany János-os darab az egyik legékesebb bizonyítéka. Hányszor dicsérjem még, mire mindannyian megnézik végre?!

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/26. számában jelent meg, 2019. június 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/26. számban? Itt megnézheti!