Hey Joe!

(Hey Joe, kezedben a lábaddal, mondd, hova mész?)

Rejtő Jenő tehet mindenről. Vagyis nem egészen-egészen mindenről, de hogy eléggé sok mindenről, az nem képezheti vita trágyát. Eleinte még nem volt biztos, hogy ez lesz. A tanév véget ért, valahonnét a kezembe került Az elveszett cirkáló – alighanem a magyar könyvesboltban vettem, volt ilyen nálunk, ezt olykor a két-, máskor a háromemeletes áruházban kellett felkeresni, szinteken belül is költözött néhányszor ideoda, hogy miért nem maradhatott a helyén, isten tudja –, elolvastam egy szuszra a nyár elején, a nyugágyban a szilvafák alatt, és rögvest megállapítottam: ez csodálatos. Szerintem kivégzett ötödikes lehettem akkor.

A P. Howard-dolgot eleinte nem értettem, viszonylag lassan fogtam fel, hogy egy derék magyar író forog fenn a terítéken, aki már rég nem is él sajnos, és az angol név álnév voltaképpen. Apránként mégis felfogtam, és bár csalódásként ért, hogy az egzotikus helyszínek és az izgalmas szereplők egy szárnyaló pesti fantázia szüleményei csupán, túl lehetett lépni ezen is. Főként, hogy sem a Vesztegzár a Grand Hotelben, sem a Szőke ciklon, sem a Bradley Tamás visszaüt nem okozott csalódást a továbbiakban. Sem semmi más később. Onnantól ugyanis céltudatos Rejtő-vadászatba kezdtem. Akárhol-akárkinél fordultam elő jártamban-keltemben, szemügyre vettem a könyvespolcokat, és ha felfedeztem még nem magamévá tett P. Howardokat, akkor semmi sem menthette meg őket a kölcsönkéréstől és a magamévá tevéstől. Később általában vissza is kerültek ezek jogos tulajdonosaikhoz. Mondom: általában.

(Hey Joe, kezedben az asszonnyal, mondd, hova mész?)

Így lett az enyém a Piszkos Fred, a kapitány is. Úgy is, mint minden idők egyik legszórakoztatóbb és énrám legsorsdöntőbb hatást kifejtő regénye. Benne az Uram, a késemért jöttem felütéssel és pláne Fülig Jimmy naplójával. Ezt már kb. egyszerre olvastuk a barátommal, aki akkor Attila volt és Pogár, később azonban György lett és Horváth – hogy hogyan, miért és miként, ehelyt ne feszegessük, egyszer tán kinyílik magától –, ami táptalaját képezte annak a jelenségnek, melynek égisze alatt előbb folyamatos idézetpárbajokba torkollottunk egymás közt, majd heveny levelezgetésekbe is. Ez utóbbiak értelemszerűen a tanórákon zajlottak, elsősorban azokon, amelyeken egymás mellett ültünk, úgy egyszerűbben és hatékonyabban működött az ilyen, megspórolhattuk a postázással járó időveszteségeket és kockázatokat.

A legalkalmasabb a matekóra volt a célra, tanárunk-osztályfőnökünk orra előtt, az első padban. A kommunikációnk e speciális típusa szerencsére nem zavarta őt, lévén, hogy alapos és jogos megfontolásokból kifolyólag azokkal foglalkozott, akikkel volt értelme – algebrailag és geometriailag, az eljövendő perspektívák felől nézvést –, és mi már nem tartoztunk a reményteljesek és a kiválasztottak szerény táborába. Így bátran bíbelődhettünk azzal, aminek később hátha hasznát vehetjük. Mármint nyelvi kompetenciáink fejlesztésével.

Hogy jó irányba-e? Releváns kérdés, de nem én vagyok a megválaszolhatója. Egy volt a lényeg akkor: hogy ne röhögjünk hangosan. Könnyű dolgunk nem volt. Ennek ellenére igyekeztünk. Nem sok minden volt, aminek lett volna sansza ép bőrrel megúszni leleményeink virgonc tobzódását. Kiforgattunk önmagából mindent, ami prédaként elénk került. Különös tekintettel a dalszövegekre, azok kéznél voltak mindig, benne a fejünkben. A totális hülyeség és az idétlen szóviccek iránti érzékenységről – hogy azt ne mondjam, rajongásról – az azóta eltelt évtizedek során ráadásul kiderült, hogy örök. Amikor mások a fejüket fogják, én nem fogom. Oké, elismerem: ezt így szőröstül-vonóstul rákenni P. Howardra nem igazságos. A mester tudniillik ismerte a mértéket!

(Hey Joe, kezedben a hóhérral, mondd, hova mész?)

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/29. számában jelent meg, 2019. július 19-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/29. számban? Itt megnézheti!