Savazz rá

Régen legalább voltak vitáink. Ültünk a családi, baráti asztaloknál eleinte a semleges, kivel mi történt témák felszínén lebegve, hogy aztán a jóféle, testes, általában villányi cabernet-k kortyaival „erickedjünk” egyre mélyebbre, legvégül megérkezvén a politikához. És nyilván ellentétes hatásként emelkedett a hangerő, de a zárás majdnem mindig az lett, hogy egyrészt igen, igazatok van, ezt meg azt tényleg nem kéne csinálniuk, vagy ez meg az tényleg gázos, illetve fordítva, igen, igazatok van, ezt vagy azt tényleg túllihegjük, és ebben vagy abban tényleg jól muzsikál a kormány.

Na, ennek már egy ideje vége van. A cabernet ugyan maradt, de már csak mély, sűrű, vastag csöndbe visz. Inkább nem beszélünk a politikáról, mert az a néhány gyatra próbálkozás csúfos kudarcba fulladt. Megmásíthatatlan, nem tántorítható, sziklaszilárd meggyőződések akaszkodtak össze földbe döngölni egymást, elköszönéskor őszintétlen, kényszeredett mosolyok mögé leplezett dühöt és feszült értetlenséget hátrahagyva.

És ez így nagyon nincs jól. Ám ezt a véleménybuborékos, beszoruló, beszűkülő világképes dolgot most hagyjuk, sokkal izgalmasabb (szomorúan izgalmasabb), hogy mi a búbánat van velünk.

Megszűntek az árnyalatok. Csak fekete van, és fehér. Igen, nem. Márpedig ahol nincsenek színárnyalatok, ott kompromisszum sem lehetséges. Vagy nekem van igazam, vagy nekem. A politikai szimpátia már nem értékrendfüggő, hanem rajongásfaktor. A szívem a pártért dobog. A párt az élet. A párt a család.

Nincs igazság. Ha az igazság mégis fájna, akkor az a másik hazugsága. És az igazság mellett mindig van egy másik igazság, így a mi igazságunk az igazibb igazság. Nincs gyengeség. A gyenge veszít, a vesztest senki sem szereti, a vásárló mindig az erősebb márkájú terméket teszi a kosarába. Márpedig a hiba gyengeség, tehát hiba sincs.

Nincs sportszerűség. Az ellenfél ellenség. Meg akar semmisíteni minket. Ha az ellenség kerül hatalomra, nekünk végünk, másról se szól a történelem. Hazugság, hogy a politika a közpénzek beszedésének és elosztásának módszertani különbözősége. A politika élet vagy halál. Ha harc, legyen harc. Mi vagyunk a jók. Mi vagyunk a jobbak. Mindig mi vagyunk a jók. Mindig mi vagyunk a jobbak.

A polgár már nem szavazó, hanem szurkoló, de még inkább drukker. Lehetőség szerint béközepes, de még jobb, ha ultra, aki ha kell, akár oda is csap. Tökmindegy, hogy kikapott-e a csapat, vagy épp veretlenül vezeti a bajnokságot, pró és kontra meg van bocsátva minden, és nemcsak most, hanem a jövőben is. Ha netalán az enyémek mégis valami nem szépet művelnének, a másikok ennél sokkal csúnyábbakat szoktak, tehát a mi nem szépünk még mindig szebb. Az üzenetek pedig lelátó-egyszerűségűek: éljen ez, vesszen az, huj-huj-hajrá!

Jó hír, hogy maradtunk még páran a tribünökön kívül. Ugyanakkor ez rémisztően rossz hír is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!