Vona Gábor pártmentes önkormányzatokról szóló javaslatát zavarodottság kísérte a hazai közélet színterein. „Mit akar Vona ezzel, hisz pártok képviselik az emberek érdekeit, ösztöneit és szeszélyeit, amióta csak világ a világ?! Különben is, bármit talál ki, azt a Fidesz úgysem hagyja majd megvalósulni.” A dühödt O1G-tábor azon értetlenkedett, hogy miért kell most ezzel foglalkozni, amikor az ellenzéki pártoknak épp minél több pozíciót és forrást kell megszerezniük, hogy a fáraót 2022-ben végre visszazavarhassák Felcsútra. A Fidesz hívei a lekezelő gúny hangján közölték, hogy nem dőlnek be Vonának és szánalmas tervének, hogy migránssimogató Soros-ügynökökkel töltse fel a polgármesteri hivatalokat.
A hazai közvélemény elszokott már az elvi vitáktól, az iránt pedig soha nem tanúsított különösebb affinitást, hogy a meglévő helyett egy jobb világot képzeljen el. Az erősebb kutya közösülése és a korpásodásért járó pénz frázisai képezik a politikáról való gondolkodás vezérfonalait a Kárpát-medencében, legyen a megszólaló akár politológus, akár piaci kofa, akár taxisofőr. Nekem ugyanakkor hallatlanul imponál az, ha elvi kérdések kerülnek terítékre, ha az értelmiség a pártosság diskurzusai helyett rendszerkritikát folytat, ha a közszereplők nem azt keresik, mire gerjed a közvélemény, hanem olyan témákat találnak, amelyek mögött érdekek helyett ideák húzódnak.
Vona felvetése két részből áll. Egyik szerint a pártok maradjanak a nagypolitikában, és foglalkozzanak országos ügyekkel; a másik pedig ebből következik: az önkormányzatokat, a helyi döntéseket Vona Gábor tehermentesítené a hatalmi logikától, a pártok mohóságától és korruptságától. „Egy alkalmas és tisztességes ember logó nélkül is polgármester lehet, de egy hitvány és alkalmatlan csak pártlogóval” – fogalmazza meg tételmondatát a Jobbik egykori elnöke. Felvetésének második felével egyet is értek:
Nyomorúságos, hogy az egykori fiatal demokraták, akik ma már vén autokraták, az ország nagy részében akár Orbán Viktor felcsúti szamarát is elindíthatnák, a szamár neve mellett lévő pártlogó és a pártlogó kíséretében érkező Erzsébet-utalványok, zsák krumplik meg a soha nem enyhülő gyűlöletpropaganda szólamai a szamarat bárki emberfia ellen toronymagas esélyessé tennék.
Még a hazai átlagnál is rosszabb a helyzet Debrecenben, ahol többször is polgármester lett az a Kósa Lajos, aki a maga részéről nem hisz az amazonasi tűzvészben, hiába műholdképek, tudományos és személyes beszámolók tömkelege – a milliárdos örökösnő meséjének viszont muszáj volt hinnie, annyira kapzsi és ostoba. Döbbenetes, de igaz: ez a Kósa Lajos a Fidesz legszűkebb elitjének tagja – nem pusztán egy falusi polgármester vagy egy helyi képviselő.
Amivel vitába szállok, az Vona Gábor felvetésének első fele: az országos politikában miért van szükség pártokra? Nem az volna ideális, ha az Országgyűlésben is civilek ülnének? Olyanok, akiknek a politika nem megélhetést és karriert, hízelgést és intrikát, nyalást és taposást, hanem ügyek képviseletét jelenti. Az én felvetésem nyilván még távolabb van a realitástól, mint Vona Gáboré, de ha a diagnózisa helytálló, akkor javaslata a parlament tevékenységére fokozottan kell, hogy vonatkozzék. A pártok tőkesúlya valaha az ideológia volt, amely egyenesben tartotta a politikai hajótesteket, és amely nem engedte, hogy a politikusok a tetszés és a szavazat szajháivá zülljenek – s végül ez az ideológia tette őket vérszomjas szörnyetegekké: nemzetiszocialistákká és kommunistákká. A jelenkor pártjai mögött többé nincs ideológia. A párt önérdek, cégszerű működésének funkciója a szavazatmaximalizálás, a közvélemény tetszésének és a céges partnerek érdekeinek elvtelen kiszolgálása. S mert a választói tetszés és a választói érdek különböző, a pártok kizárólagos célja immár az uralom, a népképviselet paravánjai mindössze az elit legitimitását szolgálják. Az ideológia helyét a marketing veszi át, a kampányígéreteket többé sem a politikusok, sem választóik nem gondolják komolyan. Aki igazán jó stratégiát választ, már nem is ígér, csak gyűlölködik. Meg sem próbálja elmondani, hogy ő miért alkalmas, kizárólag arról beszél, hogy ellenjelöltje miért civilizációáruló fasiszta vagy nemzetáruló kommunista – igény szerint. Ugyan kinek hiányoznának ezek a politikusok? Melyik jobboldali magyar ragaszkodna Orbánhoz és bandájához, ha eltűnésük fejében Gyurcsány és bandája is eltűnne? Melyik baloldali vagy liberális állampolgár ne mondana le az MSZP és a DK közéleti szerepéről, ha ez volna a Fidesz és a KDNP bukásának ára?
Jöjjenek helyettük civilek! Egyének, akik helyi közösségektől nyerik el legitimitásukat, nem cégektől és nem a huszadik század tömeggyilkosaitól. Meg kell gátolni a politikai és az üzleti szféra összefonódását, meg kell gátolni, hogy milliárdos vagyonok álljanak szemben jogkövető állampolgárokkal! Meg kell gátolni, hogy monopóliumok épüljenek! Ha a cégek világában fontos a sokszereplős verseny, ahol néhány hatalmas vállalat nem képes kartellbe vagy trösztbe tömörülve piacot manipulálni, akkor mennyivel fontosabb ugyanez a demokrácia piacán! Jelzem ugyanakkor, hogy civilek alatt nem nemzetközi szervezetek által fizetett alkalmazottakat vagy újracsomagolt pártkatonákat értek, hanem olyan egyéneket, akiknek nem karrierépítésre kell a pozíció, akik nincsenek egzisztenciálisan kiszolgáltatva a politikai posztoknak, akiknek saját ügyeik vannak, amelyeket kivívni akarnak, és nem megélni belőlük. Meggyőződésem, hogy ha valódi civilek ülnének az önkormányzatokban és a törvényhozásban, akkor sokkal több lenne a vita, ugyanakkor volnának olyan közös ügyek, amelyeket végre elintéznének a képviselők, akiknek nem kellene többé pártfegyelemből félrenézniük, ha alkalmatlanságot vagy korrupciót tapasztalnak. Végre visszatérhetnénk a klasszikus hatalommegosztáshoz, ahol az ország vezetőit nemcsak a független sajtó ellenőrzi, hanem a delegált képviselők is. Végre nemcsak az ellenzéki képviselők kontrollálnák a kormányt, hanem a teljes Országgyűlés. Az ellenzéknek a pártlogika alapján soha nem lesz ereje hatékonyan érvényesíteni a közérdeket – így marad, ami eddig: lopás és lopás, a társadalom dolga pedig annyi marad, hogy számon tartsa, melyik párt lopott több milliárdot a neki rendelt ciklus során. A civilség az ügyből következik. Az ügy szenteli meg a politikát és szervezi meg a közösséget, nem a remélt zsákmány, nem a külső vagy a belső ellenség. Ha ügyük megvalósul, a civilek feloszlanak, majd új ügyet találnak, s a mögött újraszerveződnek. Talán olyanokkal is kooperálnak, akikkel korábban a barikád két ellentétes oldalán harcoltak. Nyilván sok minden kell ehhez, ami ma még nem adott: működő internetdemokrácia, ahol az ország, a megye és a város legfontosabb kérdéseiről népszavazások döntenek; olyan sajtó, közigazgatás, bíráskodás, oktatás és kultúra, amely a civilek kontrollját működőképessé és hatékonnyá teszi; olyan korszakváltás, amelyre jelenleg remény sem mutatkozik – csakhogy akkora a válság az ökológiai kihívásoknak, a demokratikus intézmények kiüresedésének, a világgazdaság fenntarthatatlan növekedésének és az egyenlőtlenségek mértékének terén, hogy vagy bekövetkezik a semmiből egy hatalmas minőségi ugrás, amely messze túlszárnyalja bármelyikünk képzeletét, vagy az emberiségre menthetetlenül globális tragédiák sora vár.
Senki ne hitegesse magát azzal, hogy ez még így is a létező világok legjobbika! Az ancien régime korában a földesúr birtokán együtt élt az úrfi , akiből úr lett, és a szolgafi, akiből szolga. Az egyén helyzete ma éppilyen determinált, a különbség mindössze az, hogy úr és szolga többé nem szív közös levegőt. Két elszigetelt világban élnek, a győztesek és a vesztesek világában, amelyeknek már nincs metszéspontja. Orbán Ráhel és Mark Zuckerberg soha semmilyen módon nem érintkezik az ózdi cigánysorral és az etiópiai nyomortelepekkel. A liberális demokrácia válsága nem az illiberális populisták kihívásában rejlik, hanem abban, hogy a politikai és a gazdasági kasztok felszámolják a versenyt.
A demokrácia ma olyan futóverseny, amelyen sokan mezítláb indulnak, másoknak sportcipőjük van, megint mások Ferrarival, egyesek pedig tankkal neveznek. Jó ötlet felszámolni a sportszerűtlen előnyöket, de az önkormányzatoknál nem szabad megállni! Legalább el kell játszani a gondolattal, hogy milyen volna egy olyan világ, ahol nem gyűlölet verseng gyűlölettel, ahol nem pénz verseng pénzzel, hanem ügyek versengenek ügyekkel. Talán el is lennének intézve.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!
