Egy labda, ha duzzad

Amikor 1992-ben Gianluigi Lentini tizenhárommillió angol fontért Milánóba igazolt, még II. János Pál pápa is késztetést érzett, hogy szóvá tegye az obszcén összeget, amely nyilvánvalóan nem állhat arányban egy futballista teljesítményével, de még szórakoztatóipari értékével sem. A Milan tulajdonosa, Silvio Berlusconi a pénzes proliság új referenciáját teremtette meg azzal, hogy a slusszkulcspörgetés és a prostituáltakkal való hentergés nyilvános demonstrálása mellett modernizálta az antik Róma nagyszabású gladiátorjátékait, s megajándékozta Milánó piros-fekete felét a kiválasztottság és a luxus élményével, miközben élő embereket szobrok gyanánt hordozott körbe fényűző gazdagságának jelvényeiként.

Gianluigi Lentini egy évvel később autóbalesetet szenvedett, és többé meg sem tudta közelíteni addigi teljesítményét, ez az eset azonban nem bizonytalanította el a milliárdos klubtulajdonosokat – sőt a kockázat alighanem még vonzóbbá tette a státuszszimbólumok hajszolásának ezt az igazán extrém módját.

Silvio Berlusconi nemcsak a posztmodern populizmus, a trollkurzus alapjait rakta le, de a labdarúgást is örökre megmérgezte. Az AC Milan volt az a klub, amely annak ellenére, hogy akkor még mindössze három idegenlégiós lehetett egyszerre a pályán – Marco van Basten, Ruud Gullit és Frank Rijkaard –, a három holland tulipán mellett Marcel Desailly, Zvonimir Boban, Dejan Savicevic és JeanPierre Papin leigazolásával jelezte: a pénz és az ahhoz tartozó arrogáns kivagyiság többé nem ismer határokat. Ez a hét labdarúgó a világ bármelyik csapatában állandó kezdőjátékos lehetett volna, de a Milanban négy közülük mindig a padon ült – vagy ott sem.

Ma már megszokott jelenség, hogy a topcsapatok lelátóin olyan játékosok ülnek, akik bármelyik középcsapatban sztárok volnának, akikért hétvégenként tízezrek mennének ki a stadionokba, itt és most azonban a kispadra sem férnek. Silvio Berlusconi bánt elsőként úgy futballistákkal, ahogy az egyszeri milliárdos a van Gogh-magángyűjteményével: minél több festménye van, pénisze annál hosszabb – azok minél többe kerültek, pénisze annál vastagabb.

Silvio Berlusconi úttörő szerepe megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor tény, hogy valami förtelmes már tőle függetlenül is volt a levegőben. Az Atlético Madrid elnöke ekkortájt sokkal kevesebb pénzzel járt ugyanezen az úton: Jesús Gil olyan fényesen érezte a trendeket, hogy csapatának bajnoki címe után új Hannibalként elefántháton vonult be Madrid városába. Bernard Tapie az Olympique de Marseille elnökeként váltotta át a pénzzel és befolyással való hencegést a prolik tömeges szeretetére. Hármukban közös, hogy a politikában is beváltották focipályán szerzett kreditjeiket, továbbá hogy mindhárman bűzlöttek a korrupciós ügyektől teljes pályájuk során. Ha az ifjú parlamenti képviselő Orbán Viktor akkoriban Nemzeti Sportot olvasott, bizonyára beleborzongott abba, hogy ezek a nagyon nagy emberek milyen eredményesen uralják az ő három szenvedélyét: a politikát, a futballt és a pénzt.

Az elmúlt évtizedekben minden csak rosszabb lett. Ma 13 millió fontért egy angol kiesőt igazol a kezdőcsapatába egy tehetséges fiatalt. A tizennyolc éves Joao Félix, aki topbajnokságban még soha nem bizonyított, az Atlético Madridnak idén nyáron 126 millió eurójába került. A pápán ma már mindenki csak röhögne, ha szóvá tenne ilyesmit – pedig Ferenc pápa kifejezetten érzékeny a kapitalizmus visszásságaira, de ezek az összegek már ugyanúgy nem ütik át senki ingerküszöbét, mint egy újabb, minden korábbinál elaljasítóbb valóságshow, egy újabb, minden korábbinál hazugabb politikai kampány vagy egy újabb, minden korábbinál nagyobb hulladéksziget a Csendes-óceán felszínén.

Az abnormalitás, a szuicid működés, az elképzelhetetlen tétekkel zajló mindennapos hazárdjáték előbb vonzó, később megszokott, végül elvárt lett. Az elemzők soha nem mulasztanak el afelett lelkendezni, hogy ma már a labdarúgás mekkora globális üzlet, hogy a stadionok forgalma, a tévéközvetítés és a merchandising milyen hatalmas pénzeket termel. S mindez igaz is – arról ugyanakkor már sokkal kevesebb szó esik, hogy az élklubok döntő része veszteséges és tetemes adósságot görget maga előtt, s ahogy semelyik másik, úgy a labdarúgás üzletága sincs felkészülve egy újabb pénzügyi válságra. A klubok úgy működnek, mintha nem lenne holnap, s csak nagyon kevesen hajlandóak felismerni, hogy ami itt duzzad, az egyre kevésbé futball, és egyre inkább luftballon.

A 200 millió feletti Neymarokat, a 150 milliós Coutinhókat, az évi 20–30 millió eurókat kereső Messiket és Ronaldókat szemlélve bátran kijelenthető, hogy a klubok racionális működésére tett kísérlet, a Financial Fair Play-terve csúfosan megbukott – jól láthatóan nem szól többről, mint korrupcióról és az egyesületek közti kettős mérce mindennapos alkalmazásáról. Persze mi várható el azoktól a sportvezetőktől, akik tudomásul veszik a világbajnoki stadionokat építő rabszolgák halálra dolgoztatását Katarban, akik évtizedeken át tiltották a videótechnológia alkalmazását, akik simán elnézik, ha egy romániai stadionban a „döglött magyar a jó magyar” rigmusa segíti a hangulat szárnyalását, miközben a meccsek szüneteiben rasszizmus elleni kampányokkal pózolnak.

Orbán Viktor ebbe a sportágba öl elképesztő pénzeket. Oligarcháival felvásároltatja a hazai labdarúgóklubokat, bajnokságot szervez másodvonalas portugál, ukrán és szerb labdarúgóknak, és ez sem elég ahhoz, hogy legalább egy főtáblára kerülés összejöjjön a Bajnokok Ligájában. Az arab olajmilliárdosoknál, a proli iparmágnásoknál meg a ruszki maffiózóknál, akik eurók százmillióit bukják el ezen a gigantikus piacon, egy nyomorultabb figura biztosan akad: a kevésbé tehetős vidéki rokon, aki elveri a családi ezüstöt, csak hogy néhány éjszakán át velük bulizhasson. Amennyire sikeres Orbán Viktor a hivatásában, szenvedélyében épp annyira sikertelen. A futball nem stadion: az uralkodó akarata és az oligarchák pénze kevés ahhoz, hogy megképződjön. A feudalizmus közege nem kedvez a labdarúgásnak: ha a miniszterelnök jó focit akar, el kell kezdenie barátkozni a kapitalizmus gondolatával. Ennyire persze aligha akarja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/36. számban? Itt megnézheti!