Konrád György (1933–2019)

Életem egyik első tudósítását egy német–magyar írótalálkozóról írtam. Részt vett rajta Michael Krüger és Robert Menasse, a magyarokat pedig többek között Konrád György képviselte. Közéletről volt persze szó, a felszólalók sokat beszéltek jogállamiságról, uniós integrációról, szuverenitásfelfogásokról. A napi közéleti darálónál, politikusi adok-kapoknál ugyanakkor végre jóval emelkedettebb eszmecserét hallhattam. Kétségkívül izgalmas, de anakronisztikus élmény is volt. Két évvel az orbáni kétharmados „fülkeforradalom” után kiáll az író, és föderatívabb Európa mellett tör lándzsát, éles szavakkal bírálva a kialakuló nemzetállami populizmusokat. Vitaképes, jól indokolt gondolatok, de nem csupán pusztába kiáltott szó az egész? Ahogy egy-egy szárszói szónoklat, az ATV esti műsorában tett iránymutatás is. Az Európai Bizottság alig hat éve kérte fel Konrádot, járuljon ő is hozzá egy, az „európai alapértékeket” tisztázó szöveg kidolgozásához. Szép gondolat, de valahogy elveszett annak illúziója, hogy az alapértékek gyakorlati érvényesülését Európa-projektben gondolkodó írók, és ne politikusok határozzák meg.

Konrád viszont – hasonlóan számos kortársához – ettől még nem adta fel. És ha mindenki sejthette is, hogy nem a nagy generáció fogja meghatározni, merre megy Európa, szavaiknak mégis súlya, tétje maradt. Annak például, miként vélekedik a migrációs válságról Konrád György. Mennyiben gondol hasonlót, mint a magyar kormány, mennyiben mást. Antiszemitának tartja-e a kormány Soros-kampányát, és miben ítéli meg másként Izraelt, mint a sokat emlegetett milliárdos? És miből fakad ez az eltérés, mennyi köze van a múltbeli traumákhoz és ahhoz, amit a zsidóság felől gondolnak? Utánaolvashatunk, például a 2010-es Zsidókról kötetben: „Régtől fogva itt vagyon jó Budán lakásom. Zsidó tanáraim itt hagyták a névjegyüket a magyar irodalomban. Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a hónunk alá, és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha szívesen mondjátok.”

Sok szó esik kibeszéletlen traumákról, a XX. századi fájdalmak továbbéléséről, a múlt feldolgozásának szükségéről. Kevesen vannak már, mint Konrád György, akik a saját múltjukból, holokauszttúlélőként tanulhatták meg, mennyire végletesen kegyetlen is tud lenni egyik ember a másikkal. Szavaik pedig nem valamiféle sérelmi politika leképeződését, hanem a múltunkkal való fontos számvetést jelentették. Mert nagyon nem mindegy, hogy, mondjuk, Heller Ágnes, Kertész Imre vagy épp Konrád miként tekintett vissza az ötvenes években, és miként fél évszázaddal később. Hogy miként ítélték meg azt a háttérbe szorultságot, amit ugyanúgy el kellett szenvedniük a Kádár-rendszerben. Nem különös? Nobel-díjas írónk felesége, amint pincérnőként szívességet kért munkaadójától, a későbbi miniszterelnök Boross Pétertől. Férje most írja regényét, olvassa el, ne küldje még nyugdíjba, könyörgött. Aztán Heller Ágnes, aki a sokadszori kirúgás, a csehszlovák bevonulás ellen való tiltakozás után úgy ítélte, számára itthon már nem sok lehetőség maradt. És külföldre ment, ott állt ki könyvben az ötvenhatos forradalom mellett akkor, amikor még senki nem emlegetett volna a hazai nyilvánosság népfelkelést.

És Konrád György, aki szerzőtársával, Szelényi Ivánnal ellentétben úgy döntött, hogy marad. Pedig küldték volna őt is. A Városépítési Tudományos és Tervező Intézet munkatársaként ismerte meg Szelényit, később pedig számos fontos tanulmányuk íródott az új lakótelepekről, nagyvárosok és vidék ellentétéről, urbanizációról és ökológiáról. Megszületett közben Konrád egyik legfontosabb regénye, az 1969-es A látogató. És meg is kapta rögtön a magáét, E. Fehér Pál így fakadt ki a Népszabadságban: „Rossz regény A látogató. Nem csak világnézeti okokból »hibás«, és nem is azért, mert »túlságosan komornak« tartom azt a képet, amelyet a regény nyújt. A látogató azért rossz, mert szerzője egy divat uszályába kerülve, nem a valóság újat megláttató, művészi újrateremtésére, hanem a divat szabályainak megtartására törekedett.”

Hiába, mégiscsak egy gyámhatósági munkás kálváriáját, a magyar rögvalóságot mutatta be, egykori szociális munkásként nagyon is saját élményekre alapozva művét. A Kádár-rendszer mégsem tudta megakadályozni, hogy mások ne értékeljék súlyának megfelelően a regényt. Maradtak a hatalomnak kedvesebb fejcsóválások, mint Hajdu Ráfis Gáboré, szintén a Népszabadságban, 1970. február 22-én: „Egyhangú a véleménye viszont annak a latensen vagy nem is latensen létező sznob rétegnek, amely írásban ki nem fejezett, de meglevő esztétikai terrorjával gyakorta megnehezíti a műértékelést. Ez a réteg ellentmondást nem tűrőn nyilvánította remekműnek Konrád jó tehetséggel megalkotott regényét. (…) A polémia első – napilapokban zajló – szakaszára egyébként egyrészt a jogos kritikai észrevételekkel párosuló sommásan elítélő indulat, másrészt egy eléggé merev, néha verbális Konrád-apologetika jellemző. Az időben utolsónak megjelenő napilap-recenzió egyik mondatát idézzük ennek bizonyítására: »Nincs itt eszmei zűrzavarról szó (mármint A látogatóban – H. R.), mert ami a haladást szolgálja, nem lehet zűrzavaros« (Magyar Nemzet).”

Konrádot közben zaklatta a politikai rendőrség, állását vesztette. Külföldre próbálta juttatni Haraszti Miklós szociográfiáját, amiért ügyészi figyelmeztetésben részesült, az utazástól több évre eltiltották. Házkutatásokat tartották, naplójegyzeteit elkobozták, mindent megtettek, de hiába, csak megjelent Nyugaton Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Szelényi végül a családos kivándorlást választotta, Konrád maradt, és belső emigrációba vonult. Sorsa így a nyolcvanas évek végéig az elhallgattatás, a lehetőségek hiánya volt, helyzete csak nagyon lassan javult. Aztán minden megváltozott.

1990-ben már Kossuth-díjat vehetett át, munkássága a helyére került, közben a Nemzetközi PEN Club elnöke is lett. Alapítója az SZDSZ-nek, sőt a Demokratikus Chartának, ami sokak szemében a szabad értelmiség egy fontos megnyilvánulása, mások szerint a farkaskiáltás iskolapéldája volt. Fatalista derű című rövid írásában, amely a tavalyi Öreg erdő (Ásatás 2.) kötetben olvasható, így gondolkodik erről a kilencvenes évekbeli Konrád: „A repülőtéren az egyik utastárs megkérdezte, hogy mit csinál a Charta. Semmit, mondtam, ha a kormány nem fenyegeti a szabadságjogokat, akkor a Charta nem csinál semmit. Ha nem esik az eső, akkor nem kell kinyitni az esernyőt. Más szóval, én nem csinálok semmit. Én lennék a Charta? Ha egy vállalkozásban nincs annyi lendület, hogy nélkülem is létezni tudjon, akkor nem muszáj léteznie.” Mennyire különbözőképp tekinthetünk ugyanarra, nem?

A Charta már tényleg nem csinál semmit, ahogy az SZDSZ sem. Kinek túlzásba vitt rémítgetésnek tűnt, más máig a rég nem létező szervezetekkel riogat. A résztvevőknek meg lehetett ennyire könnyű. Veszélyt érzek, hát felszólalok. A korábbi évtizedekben átéltek után ne tették volna? Ha pedig sokan úgy is vélték, hogy Konrád elfogultan csak egy oldalra lő, táborok arca lesz, hát a migrációügyi megszólalásoknál ők is láthatták, hogy ez nem épp így van. De ha a napi sajtónyilatkozatokon túl tekintünk, az esszék és kötetek is ezt mutatták. Közben pedig fontos regények sora született meg A cinkostól a Kerti mulatságon át a Hagyatékig. Hosszú évtizedek hányattatásait kivárva Konrád György küzdelmei végül beértek, életműve impozáns, regényei jelentőségét talán a kormánypárti oldalon sem tagadják ma.

És akkor térjünk egy kicsit vissza Hajdu Ráfis Gáborra! Arra a ma némiképp elfeledett, jó tollú és a Kritika főszerkesztő-helyettességéig jutó irodalomtörténészre, aki a Népszabadságban egyensúlyozott A látogató kapcsán. Hajdu Ráfis Gábor 1980-ban, 35 éves korában öngyilkos lett. A kádárista hatalomhoz közel álló Király István a halál után két nappal azt írta naplójába: Hajdu a „morális terror” áldozata lett. „Épp egy héttel ezelőtt olvastam, amit Haraszti írt róla könyve, a Darabbér utószavában: »a Népszabadság verőembere«. Ez a morális terror ölte meg. Nem mertünk neki József Attila-díjat adni, nem mertük neki a Munka Érdemrend aranyfokozatát adni. És nem mertük megjelentetni a cikkeit. Hajdu Ráfis halála a támogatás, a segítés hiányának bírálata. Őt nem hívták meg Aczélhoz, amikor Szilágyi Ákos ott járt, és így tovább, és így tovább. Ráfis halála a támogató politika csődje. A vadak etetése nem történhet úgy, hogy közben megfeledkezünk azokról, nem támogatjuk azokat, akik a mi oldalunkon állnak” – fogalmazott Király.

Ismerős gondolatféleségek lehetnek ezek számunkra ma is. De nem a hatalom számára jó irányjelzők. A többieknek mutatják, hogy jobban sosem dönthetnek, mint ha a szabadságot választják – ahogy Konrád György tette.

Konrád György nyolcvanhat éves korában, 2019. szeptember 13-án hunyt el.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!