Az ellenzéki nyilvánosság 168. órája

Orbán Viktor megpróbálja maradéktalanul restaurálni a Kádár-rendszert: központosít, bárminemű autonómiát kíméletlenül eltipor, folyamatosan feszegeti a jogállam kereteit, s mint Kádár János, úgy ő is megteremti rendszerének háztáji ellenzékét. Bár a Hazafias Népfront a rendszerváltással megszűnt, jogutódja, az úgynevezett Demokrata Koalíció nem tudott gyökeret verni a magyar belpolitikában – akkor még. Orbán Viktor 2010 óta abban érdekelt, hogy az állampárttal szemben mindörökké egy Hazafias Népfront álljon, olyan ellenzéket igényel, amely a tenyeréből eszik, és amellyel a Fidesz biztosan kiállja a négyévenkénti összevetést.

Arról, hogy Orbán Viktor milyen gyorsan és könnyedén foglalta el az ellenzék pártjait és orgánumait, a hazai közvélemény már Botka László megbuktatásakor meggyőződhetett. Orbán Viktor és Rogán Antal már négy év alatt olyan pozíciókat szerzett az ellenzékben, hogy képesek voltak egy választási kampány kellős közepén rábírni az MSZP politikusait, hogy ne használják a kezükbe került dokumentumokat Rogán Antal vagyonnyilatkozatáról, amelyek szerint váratlanul összezsugorodott az a luxusingatlan, ahol akkortájt a propagandaminiszter élt. Újabb négy év múltán Orbán Viktor már arra is képessé vált, hogy szocialista hűbéresei segítségével megbuktassa Botka Lászlót, s helyére a rendszerkompatibilis Karácsony Gergelyt állítsa.

A sajtóviszonyok ugyanebben a tempóban romlottak a jelenlegi állapotokig. Valóban szabadon működő, kormányfüggetlen médium alig-alig akad, hisz az ellenzéki szerkesztőségek hirdetések és tőkeerős tulajdonosok nélkül a mindennapos túlélésükért küzdenek. Eközben a Nemzeti Együttműködés Rendszere az ellenzéki sajtó egy részét módszeresen felvásárolni és finanszírozni kezdte. Orbán Viktor nem pusztán az állami hirdetéseket vonja meg, nem elégszik meg azzal, hogy megfélemlíti a piaci szereplőket, még konkurenciát is biztosít számukra. Ezek az orgánumok már csak részben szabadok, s bár szerkesztőségeiknek engedélyezett a kormánykritika, szüntelen a tulajdonosi nyomás, hogy bizonyos politikai és gazdasági érdekek már ellenzéki felületeken se sérüljenek.

Az, hogy mindez ilyen gyorsan és akadálytalanul ment végbe, fényesen rávilágít arra, hogy a politikai osztály és a gazdasági elit tagjai, akik javarészt a Kádár-korszakban szocializálódtak, kifejezetten ezt a működést igénylik. Felfogták, hogy a törzsi háború mennyire destruktív és kontraproduktív, hogy mennyit árt Magyarországnak, hogy annak következtében időről időre böszme miniszterelnökök, terrorista rendőrök és uzsorakamatokkal büntető devizahitelek szabadulnak el – erre azonban mindössze egyetlen ismétlődő választ ismernek: Mária Terézia, Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János és Orbán Viktor újra meg újra visszarendezett feudalizmusát.

Arra, hogy milyen küzdelmeket kell folytatni, és milyen alkukat kell megkötni az Orbán Viktor által finanszírozott ellenzéki médiában, a legutóbbi precedenst a 168 Óra című hetilap teljes vezetőségének felmondásával szolgáltatta. A lap szerkesztőségében számos általam is nagyra tartott újságíró dolgozott, mint Lakner Zoltán, Ónody-Molnár Dóra vagy Ceglédi Zoltán. Nem titok, a 168 Óra nem nekem készül, hisz ez a lap a balliberális politikai hálózat talán legelkötelezettebb hadállása a médiatérben, az ugyanakkor kétségbevonhatatlan, hogy olvasótábora szenvedélyesen gyűlöli Orbán Viktort és rendszerét.

Hiába vagyok büszke azokra az újságírókra, akik akár az egzisztenciájuk felmondásáig elmenve szállnak szembe Orbán Viktor befolyásának terjeszkedésével, hiába ismerek helyzetükben a magam Hír Tv-s ellehetetlenülésére, hiába érzek irántuk tiszteletet, ha szemernyi kétségem sincs afelől, hogy bátor magatartásuk nem több mint elkeseredett utóvédharc. Egy hír a sok közül, amely hoz néhány lájkot, néhány szolidáris hangú kommentet, az olvasók azonban a következő Orbán-szidalmazas után menetrend szerint megnyugszanak, és másnap már nem is akarnak emlékezni arra, hogy itt rendszerszinten valami nagyon nagy baj van. Nemcsak a tisztességes jobboldali újságíróknak kell elhallgatniuk, a tisztességes baloldali és liberális újságírók talpa alatt is egyre forróbb a talaj a rohamosan fogyatkozó ellenzéki platformokon.

Orbán Viktor nem a következő választásra készül, nem 2022-ben akar nyerni. Olyan rendszert akar, ahol soha többé nem veszíthet, ahol a gazdaság, a média és az állami intézmények teljes vertikumát a kezében tartja. Kormánypártiak és ellenzékiek tömegei egyaránt azt képzelik, hogy a választási harc a polgármesteri székekért meg a képviselői helyekért folyik, miközben a kampányshow kulisszái mögött fokozódó ütemben zajlik az ellenzéki hátország egyik felének felszámolása, másik felének felvásárlása.

Halljuk meg azok segélykiáltását, akik autonómiájuk megmaradt szilánkjaiért horribilis árát fizetnek! Lemondanak munkáról, fizetésről és megbecsülésről, s leginkább lemondanak a Kádár Jánostól tanult konformizmusról, a biztos krumplileves szentségéről, hogy bennünket figyelmeztessenek. Ne legyen értelmetlen az áldozatuk! Tisztelet a 168 Órának, a szerkesztőség valamennyi tagjának! Azoknak, akik kitartanak, és folytatják megkezdett munkájukat az egyre tarthatatlanabb körülmények közt, és azoknak is, akik egzisztenciájuk elvesztésének árán demonstrálnak a rendszer egyre fojtogatóbb térfoglalása ellen.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/38. számban? Itt megnézheti!