Egy szabad ember halálára (Vekerdy Tamás, 1935–2019)

Tavaly jelent meg A bilincs a szabadság legyen címen Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése. A monumentális mű számomra egyik legizgalmasabb mozzanata az volt, ahol Polcz Alaine arról írt, hogy az 1960-as évek első felében, amikor Visegrádon volt szanatóriumban, egyik nap meglátogatták barátai, köztük Vekerdy Tamás, és – egyebek mellett – Rudolf Steinerről, az antropozófiáról, az emberi szabadságról, az egyén méltóságáról beszélgettek, késő estébe nyúlóan.

Az 1960-as évek első fele. A kádári konszolidáció ájult, tompa időszaka, amelyben az emberek túlnyomó része azzal volt elfoglalva, hogyan rendezkedjen be az előtte álló, várhatóan rémisztően hosszú, ingerszegénynek ígérkező időszakra. Megkockáztatom, hogy az antropozófia, Steiner, a lét nagy kérdéseiről gondolkodás csak kevesek érdeklődésére számíthatott.

Vekerdy persze – több, nyitott elméjét minden körülmények között megőrző kortársához hasonlóan – nem volt kezdő az efféle, a társadalmi körülmények által finoman szólva sem ösztönzött töprenkedésben. Álmok és lidércek című művében – amelyben feleleveníti a rendszerváltás környékén újraéledő magyarországi Waldorf-mozgalom kezdeteit – beszámol arról is, ő maga hogyan találkozott a Waldorfot is megalkotó Steinerrel, szellemi örökségével. „Ha jól emlékszem, 1953 decemberében Makkai Ádám – aki osztálytársam volt az 1952-ben feloszlatott református gimnáziumban – meghívott lágymányosi, Irinyi József utcai lakásukba (...), hogy meghallgassuk Török Sándor előadását Rudolf Steinerről. (...) Nem ismertük Török Sándort. (…) Most ott ül velünk a kis szobában, egy alacsony széken – ha utánaszámolok: ekkor 49 éves volt, de mi hamarosan Sanyi bácsinak szólítottuk –, és ahelyett, hogy előadást tartott volna, kérdezett minket. Életről, halálról – emberről, világról.”

Vekerdy Tamás jogot végzett, aztán pszichológiát. Egyetemistaként élte át az 1956-os forradalmat, amely életre szóló, meghatározó élménye maradt. Később Mérei Ferenc és Nemes Lívia szemináriumaira járt, majd dolgozott Ranschburg Jenővel, Binét Ágnessel, Vikár Györggyel. Az 1950-es évek végétől újságíróként, óraadó tanárként, nevelési tanácsadóként foglalkozott a gyerekek lélekfejlődésével, pedagógiai kérdésekkel. Az 1980-as években részt vett a solymári Waldorf-óvoda és -iskola létrehozásában, a Waldorf-közösségnek egészen haláláig fontos és megkerülhetetlen alakja maradt.

Az ország cikkei, rádióműsora, könyvei révén ismerte meg. Több nemzedék szülői tőle tanulták meg, hogy a felnőtteknek, az iskolának miként kell(ene) viszonyulnia a gyerekekhez. Lenyűgöző felkészültséggel és lelkesedéssel mondta, amit gondolt. Olyankor is, amikor jobban hallgattak rá, olyankor is, amikor kevésbé. Mindig független gondolkodó maradt. És rettenthetetlen. Azon egyre fogyatkozó magyar értelmiségiek egyike, akik soha nem voltak hajlandók véka alá rejteni a véleményüket. Azt, amiben szentül hittek.

A Magyar Hangnak tavaly ősszel adott interjút. A kormány által évek óta folytatott kommunikáció kapcsán így fogalmazott: „Az emberek mindig szoronganak, a létükből fakadóan. A kormány pedig erre ad hamis választ: azért szorongsz, mert jönnek a migránsok. Épp ugyanúgy, mint a világháborút megelőzően: akkor az volt a duma, hogy azért szorongsz, mert a zsidók lelépik a jó helyeket. Az emberek ezeket mindig elhiszik. Ilyenkor egy egyszerű neurobiológiai gesztus történik az agyban. Az agykérget használni nehéz, megerőltető, bonyolult. Ezt egyszerűbb kikapcsolni, és lemenni egy mélyebb tartományba, amely az agressziót hozza elő: ha jön valaki a körbepisilt területemre, azt széttépjük. Politikusként nyert ügye van annak, aki ezt a spontán gesztust fel tudja ébreszteni.”

Aki Magyarországon az ötvenes–hatvanas évek óta volt gyerek, mások mellett neki is nagyon sokat köszönhet. Komoly szerepet játszott abban, hogy a nevelésben, a tanításban – ha nem is teljes, ha nem is elégséges, de jelentős – szemléletváltás menjen végbe. Hogy megértsük: az értelmetlen szigor, a teljesítményelvűség, a nem gyerekközpontú gondolkodás nem sok jóra vezet. „Minden azon múlik, hogyan telt az első hat-hét év – nyilatkozta például a WMN.hu-nak. – A gyerek érzelmi biztonságban van-e, vagyis marháskodtak-e vele, dögönyözték-e, csiklandozták-e, mondtak-e neki mondókákat, énekeltek-e neki. Megtanult-e személyes érzelmeket kapni, elfogadni és viszonozni. Aki ezt tudja, az védve megy be az iskolába, aztán később a kamaszkorba.” Ezt is mondta, ugyanott: „A gyereknek tudnia kell, hogy mi, a szülei mindig megvédjük a külvilággal szemben, bármi történik – akkor is, ha nem értünk egyet, azt majd külön elintézzük vele –, tudnia kell, hogy ott állunk mellette és mögötte.” Meg ezt: „A szülők beveszik a süket dumát arról, hogy teljesítményelvű világban élünk, ha jót akarsz a gyerekednek, »topmenedzserképzést már az óvodában is!« Jönnek a béték, a káefték az oviba, kikapkodják a kicsiket a szabad játékból, és elviszik »képezni«; lovagolni, úszni, angolórára… ami teljesen abnormális.”

És hálásak lehetnek neki az anyák is. Akiknek egyebek mellett ezt üzente: „Tudjuk, hogy a gyerekek kiszívják a vérünket, rágják a húsunkat. Ez így van, ezért meg kell néha szabadulni tőlük. Időként kell, hogy anya is szabadon lélegezzen, elmenjen a férjével vacsorázni, moziba, hogy aztán a gyerek újra egy pihentebb, rághatóbb anyát kapjon vissza. (…) Könyörögve kérem az anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol. Nem lehet úgy háztartást vezetni, mint régen, amikor nagycsaládok éltek együtt, és amikor háztartási alkalmazottak voltak.”

Belső szabadság című könyvében ír arról, kamaszként milyen gondolatok forogtak a fejében a jövőről. „Tizenhét éves koromban a barátom anyja megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Világcsavargó, válaszoltam. Hobó, a régi, Jack London-i értelemben. Később megnéztem A pármai kolostorból készült nagyszerű filmet Gérard Philipe főszereplésével, amely úgy kezdődik, hogy robog egy hintó a sziklás észak-itáliai tájon, és a sziklák közül egyszer csak leugrik egy útonálló. Az utasok a pisztolyukhoz kapnak: »Ki vagy?« (Én legalábbis így emlékeztem évtizedekig.) Mire ő meghajol, köpenye lobog a szélben, nagy karimás kalapját leveszi, grandezzával meglóbálja, és azt mondja: »Ferrante Palla, szabad ember«. Attól kezdve azt gondoltam: ez akarok lenni! Szabad ember! Közben eltelt több mint ötven év, és azóta is próbálok, igyekszem az lenni. Remélem, hogy az is vagyok. De legalábbis úton vagyok a szabademberség felé.”

Gyönyörű, tartalmas, a közösséget gazdagító életet élt. Bármelyikünk boldog lehet, ha ugyanezt akár csak részben képes utánacsinálni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/41. számában jelent meg október 11-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/41. számban? Itt megnézheti!