A torontói gép

Lehet, hogy máris itt van a második gyermekkorom. Mondjuk, durva lenne, elvégre összességében fiatal vagyok még, néha annak is érzem magam, sőt a koromhoz képest állítólag jól is nézek ki. Legalábbis egyáltalán nem vagyok fekete.

De hagyjuk az ilyen bugyuta poénokat. A lényeg, hogy az első gyermekkoromban, amikor még kicsi voltam, de írni-olvasni tudtam már, akkor sok időt töltöttem az ablakban. Az első szobában. Az első szoba ablaka az országútra nézett, és órákon át lestem, honnan hova tartanak a buszok. Rá volt írva a táblájukra. Mindezt fel is jegyeztem egy kockás füzetbe. A legegzotikusabb járat az Ungvár–Csernovic volt. Később az apámat többször rávettem, hogy menjünk el ide vagy oda, Rahó és Kőrösmező összejött, Ungvár pláne, Csernovic sajnos sosem.

A további úti célokat előbb osztálykirándulások keretei között hódítottam meg, majd többnyire önerőből. Speciális helyzetek is előfordultak, Fehéroroszországba például vittek, anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy van-e kedvem odamenni, és két éven keresztül haza sem engedtek. Erről szól a Katonakönyv című kötetben az én fejezetem. Olvassanak mindennap. (Ez volt itt az önreklám helye, nem terveltem ki előre, adta magát menet közben. Mindig minden arra megy, amerre a szöveg lejt.)

Második gyermekkorom keretei között nem a buszokat lesem, hanem a repülőket. Szeretem, hogy légi folyosó alatt lakunk, bár az nem baj, hogy jó néhány kilométerre a ferihegyi futópályáktól, úgyhogy mire ideérnek a gépek, már több ezer láb magasan vannak, ennélfogva a zajuk nemhogy nem elviselhetetlen, hanem kifejezetten kellemes. Zene füleimnek.

A repülőkre nincs ráírva, hova tartanak, mint anno a buszokra, de a megfelelő alkalmazás segítségével nyomon tudom őket követni. A délelőtti és az esti műszak között kiülök néha az erkélyre, elheverek kényelmesen, egy bögre teával a kezem ügyében, megnyitom a Flightradar 24-et, és vizslatom az eget. Nyilván nem árt tudni közben, hogy honnan fúj a szél. A gépeknek széllel szemben kell le- és felszállniuk. Két pályairány van, a 13-as és a 31-es. A 31-es a jó, akkor jönnek erre a városon keresztül a repülők. Kár, hogy nem mindegyik, egy részük elkanyarodik délnek vagy északnak, mielőtt ideérnének fölém. Ez van. A legvagányabb, ha 13-as az irány, és mégsem az 1-es futópályán landolnak, mint rendszerint, hanem a 2-esen. Akkor mind felettünk ereszkednek lefelé, és már eléggé lent vannak itt, különösen a széles törzsű óriások.

Ezek a nagyok a kedvenceim természetesen. Illetve a sokkal kisebbek is. A sokkal kisebbek alatt egyebek között az ATR-eket értem, amelyek Prágába mennek. Úgy zümmögnek, mint a kecskedarázs. De igazából minden nagy ajándék. Ők nem zümmögnek, ők brummognak. Igazi ünnepszámba megy, ha felbukkan a horizonton egy teherszállító 747-es a maga négy hajtóművével. Igaz, ezt nem lehet kiszámítani. A Dubajba induló 777-est már inkább ki lehet, mindazonáltal sokszor elkanyarodik az is. Hol északnak, hol délnek. Ami fix mostanában, az a torontói gép. Az ugyancsak 767-es, ellenben mindig erre jön, amikor 31-es a pályairány. Komótosan, ám határozottan húz el a fejem felett. Hogyha nékem sok pénzem lesz, egyszer fel is ülök rá. Úgy elszállok, mint a fecske, talán vissza se jövök. Karibuvadász már nem leszek. Csak nézem ott a meccseket a hidegben, egyiket a másik után.

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/38. számban? Itt megnézheti!