Apapat

Az új tanév előtt új iskolatáskát kaptam, ez majdnem minden ősszel így volt. Nagyon hamar tönkrementek ezek a táskák, leginkább a varrások mentén szakadtak szét, bár az is megesett, hogy a csatjuk fáradt el. Igaz, egyáltalán nem kíméltük őket, kétes minőségük mellett mi magunk is tehettünk gyors elöregedésükről. Ez az új tetszett nekem, nagy volt, barna és zöld színű, műbőrből készült. A hátamon is hordhattam volna, mert voltak hozzá felkapcsolható pántok, de ilyet akkor már senki nem tett, negyedikben ez egyáltalán nem lett volna szerencsés. Úgyhogy kézben vittem vagy még inkább a hónom alatt. Nem volt könnyű, főleg olyankor, amikor hat óránk volt, és tele kellett pakolni hat tantárgy tankönyveivel. De nehéz az iskolatáska, dúdolgattam magamban, egy ilyen szép napos délelőtt. A délelőttöt nem értettem ebből a dalból. Mármint hogy Peti hogyhogy délelőtt megy iskolába. Mi reggel hétre jártunk, mire délelőtt lett, a nap felén már túl is voltunk.

Akkortájt kezdtem belehabarodni a futballba egészen, előtte nyáron nemcsak olimpia volt Montrealban, a labdarúgó-Európa-bajnokság négyes döntőjét is megrendezték a jugoszlávok. A csehszlovákok nyertek, akkor rúgta be Antonín Panenka azt a panenkás tizenegyest a németeknek, amit azóta is emleget mindenki. Nekem nem tetszett, mert a hollandoknak szurkoltam, és mérges voltam, amikor még az elődöntőben legyőzték őket a csehszlovákok. A hollandokat akkoriban mindig legyőzte valaki a végén – vagy majdnem a végén –, a két évvel korábbi világbajnokságon a németek, a két évvel későbbin az argentinok.

Onnantól mindenesetre elkezdtem figyelni a válogatottakat, a vb-selejtezőket – mi a szovjetekkel és a görögökkel kerültünk egy csoportba, mindenki azt mondta, innen nem lehet továbbjutni, mert Brezsnyev nem engedi, aztán mégis sikerült –, a nemzetközi kupameccseket és a különböző bajnokságokat is. Nekünk a Kárpáti Igaz Szó és a Ragyanszka Ukrajina járt, és azokban csak a szovjet bajnokságról írtak, Laciék viszont elő tudták fizetni a Népsportot is, protekciójuk volt a postán, sokszor behozta a két-három napos számokat, szünetben böngészgettük, hogy mi történt Angliában, Spanyolországban, Belgiumban és sok más helyen.

Lett egy csomó kedvenc csapatom. Magyarországról a Bp. Honvéd. A Fradit és az Újpesti Dózsát hamar elvitték mások, én meg nem akartam olyat sose, aki sok mindenkinek kellett. A Honvéd nem kellett senkinek. Még a Vasas is inkább kellett a többieknek, mert ott játszott akkoriban Várady Béla, meg is nyerték a bajnokságot hetvenhétben. Angliából az Ipswich Townnak és a Manchester Unitednek kezdtem szurkolni, Németországból a Kölnnek, Hollandiából a Feyenoordnak, Belgiumból a Molenbeeknek, Franciaországból a Lyonnak, Portugáliából a Boavistának, Lengyelországból a Widzew Lodznak. Aszerint választottam, hogy mennyire tetszett a csapat neve.

A szovjet bajnokságból két kedvencem is lett, egyszer a CSZKA, mert azt mondta valaki, hogy az is katonacsapat, mint a Honvéd, másrészt a jereváni Ararát, mert a Jereván mint városnév eleve nagyon szépen csengett, az Ararát mint csapatnév meg pláne. Ezeket mindet fel is írogattam golyóstollal a barna-zöld iskolatáskámra. Többcentis írott betűkkel, óvatosan, okosan, el ne hibázzak egy kunkort se. Csodásan nézett ki. A szovjet csapatokat oroszul írtam. Így: ЦСКА. Meg így: Apapaт. Dagadt a keblem, amikor láttam, hogy az emberek az utcán megnézik, hogy mi minden van a táskámra írva. Man - ches-ter U-ni-ted, betűzgette Szabó Zolika is, amikor bementem az iskolába a kidekorált táskával. Mencseszter Junájtid, te hülye, mérgelődtem. Ha Junájtid, hát Junájtid, mondta, nekem édes mindegy. Na de mi az az Apapat?

Gazda Albert a Magyar Hangban megjelent írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!