A polgárháború visszatér

A 2019-es önkormányzati választás legfőbb tanulsága, hogy Orbán Viktor addig ütötte-vágta a politikai centrumot, addig provokálta a mérsékelt választókat, míg felszámolta a rendszer egészét illető kritika társadalmi igényét. Megszervezte maga ellen az O1G-koalíciót, amely hiába nem hittem, tagadhatatlanul működik. A Fidesz fölényes győzelmek sorozata után 2019 őszén már csak hajszálnyival volt eredményesebb, mint egyesült parlamenti ellenzéke – azt azonban tudomásul kell venni, hogy a kormánypárt az országgyűlésiképviselő-választást így is simán megnyerné a választási rendszerbe illesztett trükköknek, tetemes médiafölényének és a mögé egységesen felsorakozó kistelepüléseknek köszönhetően.

Mindenképp felszabadító érzés, hogy Habony Árpád és Rogán Antal sötét mágiája mégsem okoz szükségszerű győzelmet: végre látszik, hogy legalább vannak határok, amelyeket Orbán Viktor büntetlenül már nem léphet át. Továbbra is kérdés ugyanakkor, hogy helyileg mennyire lehet sikeresen együtt kormányozni a korrupt szocialistákkal, a 2022-es országgyűlési választáson le lehet-e váltani a fideszes kormányt, s ha ez meg is valósul, nem az lesz-e a történet vége, hogy Orbán Viktor négyötöddel visszatér. Ez a pesszimizmus azonban most kevésbé időszerű, mint annak megállapítása, hogy az O1G-koalíció győzelme nem a hitelességről és nem a politikai teljesítményről szólt, hanem kizárólag az Orbán Viktorral szembeni ellenállásról.

Olyan fővárosi kerületekben is fölényesen győzött a baloldal, ahol volt hiteles civil jelölt, ahol pusztító korrupciós ügyeik pattantak ki, amelyek pont annyira nem hatották meg a budapesti választókat, amennyire nem hatotta meg a győrieket Borkai Zsolt kokainos szexpartija az Adrián, vagy amennyire nem hatja meg az egyszeri Fidesz-szavazót Mészáros Lőrinc és Tiborcz István szédületes gazdagodása. Nem a hitelesség, nem a program és nem a teljesítmény, hanem megint és csakis a törzsi logika működött. Visszatértek a kilencvenes évek: a vidék népi és jobbos, tehát megalkuszik a velejéig romlott Fidesszel, a város urbánus és balos, tehát megalkuszik a velejéig romlott MSZP-vel.

Nem egyértelmű, hogy Orbán Viktor elégedetlen a megnyílt politikai küzdőtéren rekonstruálódó kilencvenes évekkel. Borkai Zsolt polgármester maradhat – a fideszes közgyűlés nem vonja meg tőle a bizalmat. A pártból ugyan kiléptetik, de az üzenet egyértelmű: ez itt a mi kutyánk kölyke. Orbán Viktor valamennyi magyar és valamennyi jobboldali számára világossá teszi, hogy még a legalávalóbb fideszes is jobb, mint a szemben álló törzs bármelyik tagja – márpedig a Zuglóról és Kispestről kiszivárgott felvételek ismeretében az O1G-koalíció ezt nem igazán veheti zokon. A magyar társadalom erkölcsi fogyatékos: a polgárháborús valóságshow élménye újra meg újra elfüggönyzi előle akár a legsúlyosabb bűntények bizonyítékait is – még az sem számít, ha az elkövetők törvénytelen tetteikkel szemük láttára és fülük hallatára hencegnek.

Én továbbra is úgy gondolom, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere csakis akkor váltható le, ha a magyarok leszámolnak a törzsi logikával és a kettős mércével, ha végre meghaladják azt a működést, amely szükségszerűen termeli ki az autoriter vezetőket, a féldemokráciákat, a tolvajlás és ügyeskedés mindennapjait. Ilyen kísérlet azonban nem fog születni egyhamar: újra mindent elsöpör a polgárháború, ahogy elsöpörte egykor Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Kéthly Annát, a népi írókat és a Nyugat nemzedékeit.

A magyar társadalomnak marad az adriai gruppen, amelynek képsorai akadálytalanul ütik át ingerküszöbét. Hiába érti mindenki, hogy a kokaincsíkok, a prostituáltak meg Fekete Pákó gajdolása mindössze a probléma tünete, mégis ezek voltak alkalmasak arra, hogy mémesüljenek – a meztelen polgármesteri seggről meg a lyukas zokniról nem is beszélve. Az igazi botránynak a NER-lovagok bulijában a több évvel ezelőtti milliárdos telekspekulációjukból kellett volna kirobbannia, meg abból, hogy a polgármester úr ügyvédje, k*ró- és bűntársa milliós fizetéssel alkalmazza a polgármester fiát. Ez azonban még most is csak harmadlagos. Ami igazán fájdalmas, hogy nem a k*rvázásba és nem a képmutatásba, hanem bűzlő gazdasági ügyeibe kellett volna Borkai Zsoltnak belebuknia. Ehelyett túléli ezeket is, azokat is: Borkai Zsolt Győr polgármestere marad.

Amikor ezt az esetet elemezzük, érdemes összevetni Bakács Tibor szalámitolvajlásával. Akkor a magyar társadalom nagy kéjjel és őrjöngő erkölcsi kinyilatkoztatások közepette lincselte meg azt az értelmiségit, akit pár éve még csodálattal ünnepelt a Megasztár zsűrijében. A magyar társadalom csalódott Bakács Tiborban, mert nem az áruházláncot lopta el, csak egy rúd szalámit. A magyar társadalom csalódott Bakács Tiborban, mert nem jachtra, kokainra meg prostikra kellett neki a pénz – mindössze éhes volt. A magyar társadalom csalódott, mert a szórakoztatóipar azt hazudta neki, hogy Bakács Tibor egy kiváltságos kaszt sikeres tagja, holott csak egy csóró vesztes volt. A csalódottság olyan elsöprő erővel söpört végig a társadalmon, hogy amikor a megtört Bakács Tibor bocsánatot kért, a magyar társadalom nem tudott megbocsátani. S leginkább azt nem tudta megbocsátani, hogy az ünnepelt hős, a liberális értelmiség vitriolos tollú fenegyereke épp bocsánatot kér, gyengének, szegénynek és elesettnek mutatkozik. A magyar társadalom talán még magánál is nyomorultabbnak látta egykori bálványát, s ha számára valami valóban megbocsáthatatlan, akkor az ez.

A Borkai-ügy megfejtése hasonló. Amikor öltönyös gazemberek uszítanak, hazudoznak, lopnak, csalnak, erőszakoskodnak, gyermekeiket és haverjaikat közpénzzel tömik, a magyar társadalom nem a romlottságot és nem az aljasságot, hanem mindig és kizárólag az erőt látja. Farkasokat lát, a világ törvénye pedig az, hogy a farkasok elveszik azt, amire szemet vetnek. Az erősebb kutya közösüléshez való joga az egyetlen és mindent szabályozó norma a félperiférián. Amint azonban a polgármester úr (és barátja) kiszolgáltatott, esetlen, péniszét rángató nyomorultként mutatkozik meg, a közösségi lincselés pillanata menten elérkezik. Lám, pont olyanok, mint bárki más: esendők és sérülékenyek, akik féltve rejtegetik szennyes kis titkaikat. Valamennyi magyar joggal veti meg a győri polgármestert és szenteskedő kurzusát, hisz közpénzből prostizni és kokainozni az Adrián, s eközben családapasággal meg olimpikonsággal teleplakátolni a várost a képmutató romlottság skáláján ugyanúgy tíz pontot ér, mint Borkai Zsolt szöuli lólengésgyakorlata.

Borkai Zsolt feltárult életmódja nemcsak a hazai elitet, nemcsak a Nemzeti Együttműködés Rendszerét meg a keresztény szabadság frázisait árazta be, hanem Orbán Viktor új kulturális elitjét is, amely nem művészekből és tudósokból, hanem élsportolóból áll. Nem kellenek a gyanús értelmiségiek, akik szonetteket és drámákat, esszéket és tárcákat írnak, kisplasztikákat faragnak, táblaképeket pingálnak, operákat meg szimfóniákat komponálnak, deviáns szexuális szokásokat népszerűsítenek, megkérdőjelezik a hatalmat és a tekintélyt, boncolják a valóságot, és keresik az igazságot.

Jöjjön helyettük az élsportoló, aki hazája szolgálatának szenteli mindennapjait, aki honfitársainak nyeri az érmeket, aki példakép, aki az új erkölcsi mértékegység. Ők a jövő vezetői, hisz ki volna alkalmasabb egy város vezetésére, mint aki a lovon kitűnően leng? Ki másra volna érdemes rábízni a Köztársasági Elnöki Hivatalt, mint arra, akinek nagyszerűek a reflexei? Gyorsan úszik? Erősen üt? Messzire hajítja a kalapácsot? Ez mind-mind nagyszerű érv amellett, hogy vezető legyen. Egyedül a hűség számít – s ha néha ki is derül, hogy az olimpikonok közt is bőven akad ostoba és korrupt gazember, mindössze a következő olimpiáig kell várni, ahol a rendszer minden rossz emléket kitöröl a kollektív emlékezetből. A magyar társadalmat elitje újra meg újra ugyanabba a szellemi és lelki pöcegödörbe vezeti.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!