Harcra, magyar!

Tulajdonképpen mi a baj veletek? – kérdezte a honfitársam, akitől leginkább az különböztet meg, hogy ő Svájcban, én meg ugye Budapesten élek. Aztán mindenféle apró-cseprő történeteket mesélt hazalátogatásának egy hetéből, de tényleg semmi különösre ne tessenek gondolni, olyan apróságok sorakoztak elő, amelyektől mi, idehazai magyarok még csak meg sem rezdülünk. Mégis, vagy tán pont ezért, elgondolkodtam, hogy tényleg, tulajdonképpen mi a baj velünk? És azt hiszem, tudom.

Illetve ez így a pökhendiséget alulról karcoló, rémesen magabiztos kijelentés, és mi nem vagyunk a kormányzati KESMA részegysége, hogy minden körülmények között, megingathatatlanul birtokában legyünk a végső igazságnak, szóval helyesebb, ha azt mondom: van egy megfejtésem.

Életünk folytatólagosan elkövetett háború. A mi magunk alkotta egyszemélyes csapataink szüntelen harcban állnak. A közösséggel kapcsolatos legerősebb élményünk, hogy egyedül vagyunk, magunkra utalva. Dúl a mindenki mindenki ellen, a regula pedig végtelenül egyszerű: túl kell élned. Ezért csak te számítasz. Évezredes törvény ez, a vérünkbe ivódott, génjeinkben hordozzuk, ezt kaptuk, ezt adjuk tovább; szerezz minél többet magadnak, a családnak, kaparj és markolj két kézzel, mert senki sem fog sem rajtad, sem neked segíteni, sőt.

Kilépünk az otthonunkból, és kezdetét veszi a küzdelem (én most a nagyvárosiról írok, de jól ismerem a másikat is, amikor a semmi, a hiány, a szürke egyhangúság, a feszítő szótalanság, a kőbe vésett íratlan szabályok, a metsző tekintetek, a kevésen való kényszerű osztozkodás csatái formázzák a halálosan ismert hétköznapokat).

A sarkon, ahova nem ér oda a köztéri lámpa fénye, valaki megint otthagyott egy zsák szemetet, a járdán papírfecniket hömbörget a kora reggeli játékos szellő. A buszmegálló plexi oldalfalát az éjjel szétütötték, sokadszorra, ki tudja, miért. A dugóban késik a busz – na, végre: a türelmetlen tömeg lökdösődve nyomakodik felfelé a lépcsőn, a kisgyermekes hely is zsúfolásig megtelt a melóba iparkodókkal, a babakocsis kismama a korlátnál próbál megkapaszkodni, hátrébb akadnak, akik átadnák a helyüket, de képtelenség eljutnia odáig, a közelebb ülők viszont látványosan a telefonokba vagy az odakintbe temetkeznek.

Beérsz. A főnököd tapló, a fizetésed megalázó. A többieké is, mégis mindenki teper, hogy ne ő legyen a következő csoportosan létszámleépített, rúgjanak ki téged, mert nekik két gyerekük van, lakáshitelük, rezsijük. Neked is, de az senkit sem érdekel. Az étkezdében a lábadra lépnek, nem veszik észre. A számítógéped lefagy, a friss ókájés informatikus srác szánalmas hülyének tart, aki még ennyit sem tud.

A boltban az eladó nem szól hozzád, vagy ha mégis, csupán odalöki a betanult, szóljon, ha bármiben segíthetek lélektelen egyenszöveget. A biztonsági őr gyanúsnak tart, tekintetével végig követ. A pénztáros nem tud visszaadni, idegesen harsogja, persze nem neked, hanem melléd, hogy ma mindenki tízezressel jön, és mennyire elege van. Bankkártyával ezer forint alatt nem lehet fizetni. Mert csak. Mert a tulajnak nem éri meg, és kész.

A sorban eléd furakszik, pedig hajszállal te voltál előrébb, az arcába bámulsz, semmit sem látsz, ráhagyod. A bevásárlóközpont placcán rád álltak, úgy kell bepréselned magad a sofőrülésre. A mozgássérülthelyen 30 milliós luxusautó áll. A családi parkolóban nem családok.

A hivatal packázik. Az engedélyt nem kapod meg. Időpont nincs. Ha csak úgy odamész, aznap már nem férsz be. Ha beférsz, kell még két okirat. Lejárt. Érvénytelen. Ideges leszel, az ügyintéző is. Mindenki feszült.

A mester ígéri, de nem jön. Szabadságot vettél ki, hívod, nem veszi fel. Tízszer csörögsz, hiába. Másnap felhív, talán holnap. Hetek múlva ráér, ránéz, többe fog az kerülni, majd, egyszer, mert nincs embere. Számlát nem ad. Reményt se. Nem köszön vissza. Nem enged be. Rád dudál. Villog. Bevág. A zebránál nem áll meg, a szűk utcában megáll. Cammog előtted. A seggedben jön.

A hírek rosszak. Veszélyesek. A világ acsarkodik. Meg leszel védve – valamitől. Próbálod megérteni, hiszen nem ez a polgár dolga? Érteni a világot? Elmondanád, megbeszélnéd, de nem érted, miért nem érti, hiszen nyilvánvaló. Akárhova nézel, mindenféle igazságok néznek vissza rád. De hol az igazság?

Az adóhivatal azonnal és kíméletlenül lecsap, mert nem ikszelted be a megfelelő rubrikát. A postaládádban közüzemi csekkek, egy turkáló és a csak idén az n + 1-edik próbálkozó kifőzde szórólapja meg egy végső felszólítás, mert az előző kettőt a postás nem hozta ki.

Hazaértél.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!